.png)
Ismét egy napsütéses délután, ismét egy tucat lelkes résztvevő - most Galyatetőn. A REGEA Alapítvány régi hagyománya, hogy minden évben megvendégeli önkéntes segítőit. Mindig örömmel fogadom el a kedves invitálást.
Ilyenkor találkoznak azok, akik az elmúlt években az alapítvány daganatos betegeket segítő munkájában részt vettek, megosztják élményeiket, tapasztalataikat. Néhány napot együtt töltenek, lazítanak, töltődnek maguk is. Több éve már én is meghívottja vagyok ezen alkalmaknak egy-egy előadásra, foglalkozásra. Idén újra velem tartott Szabó Kriszta Rehabilitációs Zumba oktató is. Az ő részvétele mindig garancia, hogy a „száraz” elmélet után testünket, lelkünket egy fergeteges bulival „poroljuk le”.
Csípős a pirkadat, ahogy a fotelba kucorodok az élményeket leírni. Hogyan is jutottunk a gondolatig, hogy „az legyek, aki vagyok”…?
Ölemben a laptop, az ablak a Sárhegyre néz - szürke házakhoz szokott városi szemnek felülmúlhatatlan látvány. Csak nevében hegy ez a szelíd dombocska – a tetejére, mint egy vicces sipka, most rátelepedett egy felhő. Az elhúzódó nyár füllesztő hetei után jól esik a hűs reggeli levegő. De jól esik a puha takaró is, amit magam köré kanyarítok. Ha kinézek, a meghatározó szín még mindig a zöld, de itt ott már sárgul, barnul, rőtbe fordul az erdő.
Mintha ajándékba kaptuk volna a nyár utolsó sugarát, Galyatetőn végig ragyogott a nap. Langyos sugarakkal, fényes, tiszta idővel kényeztette minket az elköszönő nyár. De a közelgő ősz már ott is ott hagyta a nyomát: a kikericcsel teleszórt mező, a nyárfák aranyba fordult levele jelezte, a természet lassan pihenőre vált.
A REGEA csapatának szebb helyet, kellemesebb időt találni sem lehetne e néhány napos pihenőhöz. Az ősfás parkkal, méteres fenyőfákkal övezett „Táncoló Kecske” Panzió fogadójában tiszta a környezet, fimon az ebéd, kedves a kiszolgálás. Itt ülünk le a délutáni beszélgetésre. „Segítői szerepünk jelentése, megélése”- ezt a témát hoztam idén magammal.
Azzal persze tisztában vagyok, hogy ha bárkit megkérnék, hogy jellemezze önmagát, mint önkéntes segítőt, egy- két szabadkozó mondatnál többet alig kapnék. Így hát a feladat az, hogy ki-ki a mellette ülő társát jellemezze. Így már más: a beszélő szóáradata szinte megállíthatatlan, a jellemzett meg irul-pirul, csendesen szabadkozik.
Egyre sorakoznak a jelzők, a szemek meg egyre jobban elkerekednek: bátor, színes, megtartó, példa értékű…
„Hát igen, ha így belegondolok”… jönnek az óvatos ráismerések. Igen, amit végigcsináltam, bátorság volt. De közben sosem gondoltam magamra úgy, mint aki bátor. Igen, van egy olyan oldalam, ami színes, kreatív, tulajdonképpen az az én igazi önvalóm, csak hát a szürke hétköznapok…
Miért ilyen nehéz önmagunk erényeit, értékeit elismerni? Mért olyan nehéz mindazt magunkban meglátni, ami a környezetünknek olyan természetes?
„Az öndicséret büdös” – hangzik el magyarázatul. Ismerős ez a mondat, mindannyian ezerszer hallottuk gyerekként. Annyiszor, hogy be is véstük jól a parancsot: önmagad fényezni utálatos, ellenszenves.
De vajon az önfényezés egyenlő az öndicsérettel? Az üres dicsekvés azonos a megalapozott, hiteles, jót rosszat felismerő, elfogadó önismerettel?
Talán megint a szavak csapdájába kerültünk. Ha az indokolt öndicséretet összekeverjük az önfényezéssel, bizony annak a „bűze” rávetül önmagunk egészséges, harmonikus elfogadására is! Amikor az értekeinket számba vesszük, elismerjük, pusztán annyit teszünk, hogy meglátjuk önmagunkban mindazt, ami van. Amit a környezet már régóta lát, régóta tud.
A „lehetőség semmi nélkülem”, mondja Juli.
Igen, a meg nem látott, fel nem ismert, meg nem élt lehetőség kárba vész. Mint egy elásott, soha meg nem talált kincs. Hiába teli a láda, ha egy ismeretlen barlang mélyén szunnyad. Eszter összegzi a délután üzenetét, hogy – egy gyógyító közösség támogatása mellett – beválthatom a jogom, hogy „az legyek, aki vagyok”.
Zárásnak, konklúziónak ez csodaszép – de a zárás még messze van! Előtte az ígért fergeteges Zumba parti Krisztával, megspékelve még egy utolsó meglepetéssel. Kriszta hatalmas szíve, szeretete, lendülete, energiája, a profizmus, amivel a Zumbát vezeti nem meglepő, régóta kényezteti már vele a daganatos betegséggel küzdőket. De ami az ő ötletére utána még jön, az igen: napnyugtával újra kibotorkálunk a rétre. Nagy nevetésekkel, elemlápával keressük az ösvényt, aztán feltesszük a tőle kapott lézer karkötőket, és jön a ráadás tánc: ropjuk felszabadultan, gyermeki örömmel.
Nagyszerű nap volt, tele szívet-lelket – meg Zumba-izmokat – megmozgató élményekkel. Nehéz a búcsú. De hogy könnyű legyen, a már szinte szállóigévé vált mondattal köszönünk el a helytől, egymástól: „jövőre, veled, ugyanitt”!
