.png)
Van még egy lelki jelenség, amire nagyon fontos odafigyelni, most, a járvány fenyegetettségében: ez pedig a szorongás. Az előző posztban arról írtam, hogy párhuzamba hozható a krízis, amit a daganatos betegség diagnózisa okoz, és a koronavírussal most kialakult helyzet. Írtam a hasonlóságról a „betegség üzenet” kapcsán is. Most a szorongás mechanizmusát járjuk körül. Egy népmese is segít a végén, hogy megértsük, hogyan kerülünk a pánik ördögi körébe – és hogyan szabadulhatunk belőle.
A szorongás teljesen érthető reakció. Egy olyan helyzettel állunk szembe, ami mindannyiunk számára új és ijesztő. A kihívás, amivel most szembenézünk, teljesen váratlan, kész megoldási mintáink nincsenek rá. Bár folyamatosan készülnek a járvány zajlását előrejelző matematikai modellek, igazából senki nem tudja, mi fog történni.
A helyzet, amikor egy új kihívással találkozunk, és biztos megoldásaink még nincsenek, teljesen természetesen váltja ki a szorongás érzését. Ha belegondolunk, ez a több millióéves túlélésünk záloga: indokolt esetben a szervezet veszélyre figyelő-figyelmeztető rendszere bekapcsol. Jelzi, hogy veszély van – és ezzel egyidőben utasítást ad az erőforrások koncentrálására.
A veszély hatékony elhárításának egyik legfontosabb eszköze a pontos informálódás. Azonban egy teljesen ismeretlen, előre beláthatatlan helyzetben nincs olyan információ, amire biztosan támaszkodni lehet. Az marad hát, hogy a józan ész figyel, „résen van”, és ha szükséges, reagál.
A józan ész azonban, ami a befutó információkat elemzi, torzul, amikor félünk.
Pedig ilyenkor a legnagyobb szükség pont a józanságra van. A pánik szemüvegén át sokkal ijesztőbbnek látszik minden. A dolgok ugyanazok maradnak, de mi a félelem szűrőjén át akaratlanul úgy szelektáljuk a híreket, hogy az a félelmet visszaigazolja. Sőt, felerősíti, és onnantól fut a pánik „barázda”: a félelem és az emiatt torzított látásmód ördögi köre minden fordulóval tovább erősödik.
És miközben azt hisszük, a kijáratot keressük, gyakran egyre mélyebbre fúrjuk magunkat a félelembe. Ha a logikus gondolkodás érzelmi torzítások vágányára kerül, a megoldás helyett a pánik gondolati körét tápláljuk tovább.
Mert logikusnak tűnik ilyenkor feltenni a kérdést, hogy „mi lesz ha…” („Mi lesz ha nem vehetek kenyeret, mi lesz ha elkapják a szüleim, mi lesz ha nem lesz elég lélegeztetőgép, stb…), de ez is csapdát rejt.
Miközben azt hisszük, hogy előrelátóak vagyunk, ha e kérdés mentén haladunk, a félelmet erősítjük tovább.
A „mi lesz ha…” kérdés azt a jövőt firtatja, ami nem látható. Kárhoztathatjuk érte magunkat – szoktuk is. De ezzel ahelyett, hogy a megoldáshoz közelítenénk, egy újabb barázdába csúszunk bele: az önmarcangolás kimerítő körébe.
A „mi lesz ha…” kérdés látszólag a jövőre készít fel. Úgy tűnik, arra ösztönöz, hogy a lehetőségek alapján egy jó megoldási tervet kovácsoljunk. Ehelyett azonban egy katasztrófa filmet vetít a fejünkben - végeláthatatlanul. Belekerülhetünk a pánik ördögi körébe. A „filmen” kizárólag a legborzasztóbb lehetőség pörög, és sem energia, sem gondolati tér nem marad arra, hogy a lehetséges kimeneteleket tényleg józanul, összeszedetten értékeljük. Vagy akár arra, hogy azt mondjuk: erre most, itt nincs válasz, az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy várunk, figyeljük az események alakulását. De ahelyett, hogy félelemmel gyengítenénk magunkat, bízzunk abban, hogy a majd akkor és ott kialakult helyzetben, frissen tartott energiákkal, a lehető legjobban reagálunk.
Mert „mi lesz, ha…” nem úgy lesz, hanem valahogy egészen máshogy… ?!
Bizonyára sokan tapasztalták, hogy szinte soha nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt a félelem előrevetíti. Van úgy – nagyon ritkán – hogy rosszabbul. Van, hogy egy váratlan fordulattal sokkal jobban, mint amit valaha is elképzeltünk. De szinte minden esetben: máshogy.
Olyan ez, mit a mesében: sírtunk-ríttunk, hogy „mi lesz ha…”. A mese esetében ez így hangzik: „kire marad akkor a kisködmön…?! ” Jó sokakra átragasztottuk a pánikot (mert vigyázat, igen ragadós!). Aztán ha a végén találunk néhány hozzánk hasonló bolondot, mint a mesében, akkor nevetünk egy nagyot, és boldogan élünk tovább…
#Photo by Ludde Lorentz on Unsplash