A „csak” hatalma

Ez a manó már megint megszólított. Ezt csinálja régóta. Csak ül a vállamon, narancssárga leplébe burkolódzva, és dumál…


- Gondolkodtál már azon, hogy ti emberek milyen gyalázatosan sok időt töltötök azzal, hogy a kisgyerekekből kiöljétek az összes ösztönös énvédelmet? Felnőttként meg hosszú évekig jártok mindenféle terápiákra, hogy ennek a kinyírt önvédelemnek legalább a töredéket visszaszerezzétek...

- Mi? Mi van? Mi ez az egész? Egyáltalán, hogy jössz te ide?! Jó, jó, egy ideje – hosszú ideje – tudom, hogy itt tanyázol a bal vállamon. Apró, kopasz kis manó vagy, narancssárga lepelben. Kaján vigyorral, utánozhatatlan, mindig egykedvű, pimasz derűvel. Jól ismerem már azt az idegesítő szokásod is, ahogy „beszólsz” a legváratlanabb pillanatban. Néha a legfennköltebb pillanatban, porrá zúzva az egészet…

- Hmmm… ennek örülök. Örülök, hogy észrevetted. Elég vén vagyok már, rosszul tűröm a hamisságot, a hülyeséget…

- Na de mégis, mégis, milyen alapon…?!

- Csak.

- Csak?!?!

- Csak. Épp erről akartam veled ma beszélni. Hogy ahogy ott ülök a válladon, és hallgatom ezeket a terápiákat, amiket csinálsz… jó, jó, elismerem, még engem is megfog az a néhány pillanat, amikor valami kikerekedik a sok felesleges fecsegésből. Nem mintha neked sok közöd lenne hozzá. Azokban a pillanatokban te igazából csak ülsz, és hallgatsz… És elárulom, hogy szerintem mindig ez a legjobb rész: amikor hallgatsz. Békésen figyelsz, és hagyod, hogy aki veled szemben ül, csak úgy – „legyen”. Aztán ha ez a „levés” elég sokági tart, és elég jól tart, akkor jön ki belőle az a „valami”. Ahogy a „marokkói esztergályosnál” írtad: szellősebb lesz a világ, kitágul a tér… meg hasonlók. Na, azok jó pillanatok.

- Igen, mintha összecsúszna két dimenzió. Igazából minden marad olyan, mint előtte volt. A tárgyak ott vannak a régi helyükön, ugyanazok a zajok, a színek, a formák… de az egész valahogy mégis egészen más. Egyszerre vagyunk itt, meg valami öröktől fogva létező, titkos helyen….

- Semmi titkos nincs ebben, fölösleges drámázni. Itt van az orrod előtt az a hely, nyitva a kapuja. Majd mutatok átjárókat még, rengeteg van - de most valami mást akarok elmondani.

- Igen, a „csak”.

- Bizony, a „csak”. Mikor legutóbb azzal a kedves hölggyel beszéltél: csupa kétség, csupa bocsánatkérés volt az egész lénye. Folyton azt ismételte, hogy „nem értem, hogy miért nem vagyok képes rá”. „Egyszerűen nem értem, miért nem vettem észre…”. „nem értem, miért nem tudom már régen…” Az egyetlen válasz, amit adhatsz a miért-jeire az, hogy: „csak”.

- Ó, igen, igen, de azzal rettenetesen megijeszteném!

- Ijesztő az, hogy „csak”?

- Hát igen, olyan .. izé… neveletlen, meg… egyébként is…

- Félsz azt mondani, hogy csak? Félsz kimondani? Nálad is ilyen jól bejött az idomítás?

- Nem, neeem….úgy értem…. öhm…tényleg nem, csak olyan furcsa…

- Furcsa, mi?! Kétévesen még nem volt az. Akkor ment. Öt évesen is. Amikor záporoztak a kérdések: „Miért nem jössz már ebédelni? Kész a finom húsleves! Miért nem vagy képes végre abbahagyni, hogy a tulipánokat bámuld?! Ez nem lehet igaz! Állsz ott, mint egy birka megint, és csak bámulsz!”. Emlékszel? Nem tudtad eldönteni, hogy a piros a szebb, vagy a sárga. A napfényben szikrázott a szirmuk - elmondhatatlanul gyönyörű volt, elmondhatatlanul. A ragyogás órákra odacövekelt a kiskert mellé. Csak nézted, nézted… Nem volt akkor igazabb dolog a világban, mint a tulipánok szirmán táncoló fény. Mit mondtál, mért bámulod őket? „Csak”. Van bármi, ami ennél valódibb válasz?!

- Ó, emlékszem…! Te is ott voltál? Már akkor?!

- Igen, de erről később. Most fontosabb, hogy ezt a furcsa „csak”-ot begyakorold újra. Na gyerünk.

- Ööööö…nem sikerül…valahogy olyan kínos az egész…

- Csak kezdd el, meglátod, óriási buli! Nincs, ami feszélyezzen, ketten vagyunk. Hacsak bele nem veszem a szanzavérát is, ott az ablak előtt. Amit Katitól kaptál. Neki nagyon tetszik, láttam ahogy az előbb biztatóan idekacsintott…!

- Kacsintott?! A szanzavéra?!

- Persze. Majd lassan megtanulod te is észrevenni. Gyerünk azzal a csakkal! Így, ez az! Hangosabban! Még hangosabban!

- Csak! CSAK Csaaak…!

- Ez az. Most vidáman. Most kedvesen. Most közönyösen. Határozottan! Öntudatosan! Mereven! Játékosan! Most pimaszul! Klassz!! Folytassuk azzal, hogy …

- Ne, most ne folytassuk.

- De hát mért ne, olyan jól belejöttél. Láttam, hogy élvezted, ne tagadd! Szóval mért ne folytassuk?

- Hát: CSAK! 😊

- Ó, az egészen más.

- Eljössz máskor is?

- Eljönni, máskor? De hát itt vagyok…! Mindig.


#manobeszelgetesek

#immunrendszer

#felnőttkor

#Photo by Fuu J on Unsplash


438 megtekintés

Copyright: www.drprezenszki.hu . Minden jog fenntartva!

A weboldal bármely tartalma, szöveges, képi vagy egyéb eleme csak a jogi nyilatkozatban foglalt feltételek mellett használható fel.

Az ÁSZF ide kattintva, az Adatkezelési Tájékoztató pedig itt olvasható,

Kapcsolat: szervezes@drprezenszki.hu  

Webdesign: Bárd Noémi Polli , bard.n.pr@gmail.com

  • Facebook