.png)
A kínai császárról szóló mesét, amit lentebb olvashattok, még a járvány miatti korlátozó intézkedések bevezetésekor írtam le. Aktualitásából azonban mit sem vesztett. Sőt, talán az elmúlt idő tükrében új, teljesebb értelmet kapott. Hogy is szól hát?
Történt egyszer, hogy az öreg császár meghalt, és az akkor kamasz éveiben járó trónörökös száműzetésbe kényszerült. A trónbitorlók csapata azzal az ürüggyel, hogy még túl fiatal, magához ragadta a hatalmat. A fiúnak nem maradt senkije, az udvartartás köpönyegforgató módon elpártolt tőle. Csak idős, bölcs tanítója tartott ki mellette, aki nemes tanítványában a birodalom jövendőbeli urát tisztelte továbbra is. A rizsszedők egyszerű ruhájába öltöztette, és elbújtatta egy földműves családnál. De ugyanúgy okította, nevelte tovább, hogy átadjon minden tudást, ami kellhet a majdani birodalom kormányzásához. És valóban: eljött a nap, amikor a nép a trónbitorlók zsarnok seregét megtörte, a talpnyalókat elűzte, és az ifjút jogos örökösként császárrá koronázta.
Az ifjú császár mély hálával köszönte meg vén szolgájának mindazt, amit a száműzetés keserű éveiben érte tett, majd így szólt:
- Még egy kérésem van feléd, öreg mesterem. Kitartottál mellettem a legnagyobb ínség idején is, bölcsességed és derűd kiapadhatatlan volt. Most császárként szeretném tovább vinni mindazt a tudás, amit tőled kaptam. Kérlek készíts nekem egy gyűrűt. Legyen ez a gyűrű olyan, ami dicsőségem legfényesebb napjaiban is alázattal emlékeztet az ínség napjaira, segít szerénynek és könyörületesnek maradnom hatalmam csúcsán is. És ha a sors valaha is újra letaszít mostani fényes pozíciómból, a legsanyarúbb időkben is tudassa velem, ki vagyok valójában; segítsen megőrizni a méltóságomat.
Mi sem könnyebb ennél - gondolta a szerzetes. Másnap ott volt a gyűrű, rajta a felirat: „elmúlik…”
A járvány fenyegető, mindannyiunkat próbára tevő időszaka, a szeretteinktől elzárt, bizonytalansággal, félelemmel teli időszak oldódik. A neheze múlik – ahogy minden elmúlik.
A mese számomra mégsem erről szól. A mester bölcsessége nem annyi csupán, hogy figyelmeztet a múló idő káprázatára. Ennél valami sokkal-sokkal a több.
Az öreg bölcs üzenete a VAN ereje.
Adódnak időszakok, amikor beszorít minket a félelem. Ilyenkor a kétségbeejtő jövő képeit vetítjük magunk elé újra és újra. Vagy épp ellenkezőleg: lemondóan sóvárgunk a boldog aranykor után. Van, hogy a múlt nosztalgikus szépségét dédelgetjük legörbült szájjal, vagy a régi rossz döntéseink miatt kárhoztatjuk magunkat.
Közben elmegyünk mindamellett, ami VAN: a jelenünk adta erőforrások sokasága… A mester ereje nem abban volt, hogy ki tudta várni az új császár trónra lépését. Nem abban állt, hogy fogcsikorgatva, de rendületlen hittel vágta a centit, közben sötét varázslatokat mormolt az ellenség bukásáért. Abban sem, hogy méltatlankodott a dolgok állása miatt.
Az ereje abban állt, hogy minden pillanatot megélt úgy, ahogy van. Állj meg egy pillanatra, nézz körül: mi az, ami VAN?
Kerüld el a kisértést - tudom, nagyon erős - hogy kétségbeesetten azt ismétled: „jó jó, de mi lesz ha…” Vagy, hogy „bezzeg amikor…”
Végy néhány mély lélegzetet. Ez lecsillapítja az elméd, megnyugtatja a tested. Jó. Most nézz körül.
Elsőre talán nem tűnik könnyűnek. De ahogy a napkeltekor erdőt járó vadász szeme a sűrűhöz, te is hozzászoksz majd a VAN csodákat rejtő világához.
A látásod rááll, hogy észre vedd, amid van… és onnantól már csak az a dolgod hogy hagyd, hogy az öröme átjárjon.