.png)
Mit csinált az ember néhány emberöltővel ezelőtt, az Internet és a mobiltelefon kora előtt, ha félt, ha kétségbeesés gyötörte? Használom a technika új vívmányait, és öröm, hogy a segítségükkel naponta láthatom-hallhatom távol élő szeretteimet. A szívem azonban mindannyiszor összeszorul, ha arra gondolok, mi lehet azokkal, akik számára ezek az eszközök nem elérhetők? Azon is nagyon sokat töprengek, hogyan lehetett régen.
Vajon mihez kezdett az „archaikus ember”, ha a közösség védelmére, melegségére, biztonságára volt szüksége? Talán a tűz mellé kucorodott, odavette magához a szeretteit, és mesélt…
Mondok hát most én is egy mesét.
Egyszer volt hol nem, volt egy parasztlegény. 9 testvérével együtt nevelkedett, boldogan élt, szántott-vetett az apja mellett. Mindig olyan szintű munkát osztottak rá - ahogy testvéreire is - amire az életkora épp alkalmassá tette. Nem is munka volt ez, minden, amit tettek, az élet áramát követte. Kiszámítható, egyenletes ritmusban, ahol megvolt mindenkinek a feladata. Így a mi parasztlegényünk is: hét évesen a vizeskorsóval járt körbe az aratók között. Kilenc évesen beállt markot szedni, tíz évesen a lovat vezette, tizenegy évesen a lekaszált szénát rakta boglyába a legényekkel. Jó kötésű, életerős, vidám gyerek volt. Mikor eljött a tizenötödik nyár, vállán a kaszával, peckesen – először életében - ő is aratni indult a férfiakkal.
Húsz évesen megházasodott, és a következő virágnyílásra a rokonság összefogásával egy kicsi, vályogból vert vityillót is felhúzott családjának. Nagy becsben tartotta a feleségét, mert az olyan ügyesen osztotta be azt a keveset, amijük volt, hogy minden napra jutott valami harapnivaló az asztalra. Az asszony ellátta a jószágot, kapálta a kertet, csinosan tartotta a kis házat – ahová aztán sorra érkezetek az apróságok.
A parasztember tette, amit szívében magával hozott az őseitől. Minden reggel imával köszöntötte a felkelő napot. Minden este, mikor hazatért, szétosztotta a kicsinyek között a mezőről hazahozott, „madárlátta” kenyeret. Megölelte kedves asszonyát, és áldást mondott a vacsoraasztal fölött.
Vasárnaponként megberetválkozott, felvette a fehér ingét, és a feleségével templomba ment, hálát adni a Jóistennek.
Hét évesen ő is befogta a fiait vizet hordani, kilenc évesen markot szedni…Tavasszal magot vetett, ősszel büszkén aratott.
Abban az évben is, amiről a mese szól, elvetette a magot. Abban az évben is, minden nap kiment a földjére, abban az évben is megölelte a feleségét, kiosztotta a gyerekeknek a madárlátta kenyeret. Napról napra hálával és reménnyel telt szívvel nézte ahogy a smaragd zöld vetés aranyba fordul. Figyelte, ahogy érnek a szemek, ahogy dagad bennük a remény, az Élet ígérete.
Aratás előtt megfente a kaszáját, testben is lélekben is felkészült a másnapra.
De éjszaka hatalmas vihar söpört végig a vidéken. A búzát a sárba verte – odalett az egész évi termés.
A parasztember felkelt, hálát adott két erős karjáért, hét egészséges gyermekéért, szerető feleségéért, a fejük felett a tetőért, a Jóisten fényes napjáért, ami minden hajnalban új reménnyel ragyog fel nekik.
Magához ölelte a feleségét, szorosabban, mint szokta, mert tudta, hogy a nélkülözés, ami a gyerekeikre vár, erősen markolja az asszony szívét.
Ő és családja éhezett egész télen. Az egyik porontyot eltemették - kicsinyke volt, gyenge a kemény télhez. De ő és az asszony erősek voltak: erős volt bennük a szeretet. A tűznél ültek esténként, a frissen sült cipóról illatáról beszéltek. Meg meséltek: Árgyélus királyfiról, Tündérszép Ilonáról, Nagyboldogasszony Anyánk jóságáról.
És eljött a második tavasz. A parasztember abban az éveben is elvetette a búzát. Abban az évben is kiment minden nap a földjére. Este megölelte a feleségét, kiosztotta a gyerekeknek a madárlátta kenyeret - kicsit apróbb, kicsit aszottabb darabokat. Napról napra hálával és reménnyel telt szívvel nézte ahogy a smaragd zöld vetés aranyba fordul, ahogy érnek a szemek, ahogy dagad bennük a remény, az Élet ígérete.
Aratás előtt megfente a kaszáját, készült a másnapra…
De éjszaka újra hatalmas vihar söpört végig a vidéken. A búzát a sárba verte – elvitte az egész évi termést.
A parasztember felkelt, hálát adott két erős karjáért, hat egészséges gyermekéért, szerető felségéért, a fejük felett a tetőért, a Jóisten fényes napjáért, ami minden hajnalban új reménnyel ragyog fel nekik.
Magához ölelte a feleségét, még szorosabban, mert tudta, hogy a nélkülözés, ami a gyerekeikre vár, erősen markolja az asszony szívét.
Végigéhezték a második telet.
De ő és az asszony most is erősek voltak: erős volt bennük a szeretet.
Hat gyermekükkel a tűznél ültek esténként, a frissen sült cipóról illatáról beszéltek. Meg meséltek: Árgyélus királyfiról, Tündérszép Ilonáról, Nagyboldogasszony Anyánk szeretetéről.
És eljött a második tavasz. A parasztember abban az évben is minden nap kiment a földjére. Haza érve abban az évben is minden este megölelte a feleségét, kiosztotta a gyerekeknek a madárlátta kenyeret - még apróbb, még aszottabb darabkákat. Napról napra hálával és reménnyel telt szívvel nézte ahogy a smaragd zöld vetés aranyba fordul, ahogy érnek a szemek, ahogy dagad bennük a remény, az Élet ígéretet.
… és amit tavasszal ültetett, ősszel mind learatta.
A parasztember és családja emelkedett, tiszta szívvel adott hálát Istennek.
Az asszony megsütötte az új kenyeret - jóllakatta az összes éhes szájat. Összeverődött a rokonság, szomszédság. Előkerült egy-egy darab kolbász, szalonna, még egy korsó bor is került az asztalra. Ettek ittak, vigadtak, táncoltak.
Aztán volt még sok olyan év, amikor arattak, és volt sok olyan is, amikor nem. Egy biztos: tették a dolgukat. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Mint minden valamirevaló mesét, ezt is úgy illenék kezdeni, hogy: egyszer volt, hol nem volt, valamikor az idő kezdetén…
Az én mesém azonban nem az idők kezdetén játszódik. Amiről írok, alig több, mint 70 éve történt. A nagyszüleim fiatalságának idején – szinte még megérinthető távolságban. És hogy mi a tanulsága…? Azt innen kinek-kinek a saját dolga eldönteni.
