Az egyszerűség dicsérete

- Manó itt vagy? Olyan sok bennem a kétség. Most ne pimaszkodj, ha lehet, csak hallgass, bölcsen, ahogy azt egy ilyen sokat tapasztalt manónak illik.

- Itt vagyok. Hallgatlak.

- Nehéz most ez a Húsvét, a járvány tombolásának kellős közepén, egy év szinte folyamatos bezártság után. Tudod Manó, az a helyzet, hogy olyan sokat beszélnek arról, hogy szemléletváltás így, meg személetváltás úgy. Elméletben mindez gyönyörű. De tudod a daganatos betegség egy nagyon nagy teher, már önmagában is. Rengeteg félelem, rengeteg kétség kíséri. Nincsenek egyértelmű fogódzók, nincs olyan szabály, vagy módszer, amit - ha az előírtaknak megfelelően követsz - biztosan rendbe jössz. Most meg itt van még a COVID is. Nem csak a fertőzés veszélyéről beszélek, hiszen az ellen valamennyire lehet védekezni. Kézmosás, maszk, távolságtartás – a megfigyelések egyértelműen alátámasztják, hogy ezzel csökkenthető a megfertőződés esélye. De a járvány egy csomó dolgot megakaszt. Csúszanak a kontroll vizsgálatok, a lélegeztetőgép mellett helytálló orvosok kiesnek az alapellátásból. Ha a sürgős eseteknél van is valami gyors beavatkozás, arra, hogy öt megnyugtató szót mondjanak, hogy néhány értelmes tanáccsal segítsenek, már végképp nem marad erő. Ha bemész a kezelésre, lehet, hogy nem találod ott az osztályt, ahol az előző héten, mert COVID osztállyá alakították. Ott állsz, és fogalmad sincs, hogy hol keresd az orvosod. Az egészségügy katonái – orvosok, ápolók - kitartanak, amennyire tudnak. De láthatóan fáradtak, egyre fáradtabbak… Én elhiszem, hogy sokat számít, hogy honnan nézzük a dolgokat, hogy minden megváltozik, ha egy új, inspiráló szempontból tudunk ránézni valamire.

Ez csodaszép elmélet. De ki mutatja meg, hogy hogy kell ezt csinálni a valóságban?!

- A valóságban? Mit nevezel valóságnak?

- Hogy mit… hát… zavarba hozol. Azt hittem, ez egyértelmű. Ami körbevesz minket. Amit megfogok, meglátok...


- Igen, amit meglátsz.

- Persze, tudom mit akarsz mondani, hogy sok minden attól függ, hogy honnan nézem. . De van olyan helyzet, amit nem lehet máshogy látni!


- Nem tudom. Én csak egy együgyű manó vagyok. Az a dolgom, hogy amikor neked KÉTségeid vannak, én a saját EGYügyűségemnél maradjak. Vagyunk így néhányan. Emlékszel arra az együgyű szerzetesre? Így Húsvétkor különösen érdekes a története.

- Jó néhány éve már, egy teljesen átlagos napon, egy csomó kisszerű, de nagyon komolynak látszó bosszankodás után, leültem egy csésze tea mellé. A háttérben szólt a rádió - fogalmam sincs már, melyik adó, milyen műsor... Egy keresztény apátot arról kérdezték, hogy vannak e modern szentek. Vannak- e az egyház által szentté avatott személyek napjainkban is. Az apát akkor mesét az együgyű szerzetesről, akit a végén szentté avattak.

- Igen. Olyan egyszerű, együgyű ember volt, hogy sokáig fel sem akarták venni a rendbe.

- Egyre csak járt az ottani apát nyakára, hogy adjanak neki valamilyen pozíciót. Bármit, olyat, amit senki másnak nem kell - ő szívesen elvállalja. Úgyhogy a végén az apát csak megadta magát, és felvette kapusnak. Ez egy elég közönséges pozíció volt. Semmi emelkedettség, semmi magasröptű szolgálat. Csak állandó, bosszantóan kiszámíthatatlan készenlét. Akár hajnalban ugrasztanak, akár az éjszak a közepén, vagy ha éppen az első kanál levest emeled a szádhoz az ebédnél - szaladnod kell kaput nyitni. Az együgyű szerzetes azonban nem bánta. Ha megszólalt a csengő, a végig szolgált 40 év alatt mindig ugyanolyan odaadóan indult a kapuhoz. Bár fürge lépteit kikezdte az idő vasfoga, a szívében élő lendületet soha. Nem sok vizet zavart a kedves, együgyű szerzetes. Mindenki megszokta, hogy minden hívásra mosolyra fakad, mormol valamit maga elé, és szalad. Egyszer valahogy mégis feltűnt valakinek ez a nem szűnő odaadás, és meg akarta lesni, hogy mi a titka.

- „Jövök már, Uram!” Ennyi volt a titok. Ez volt az a mondat, amit a szerzetes mindannyiszor maga elé mormolt, amitől mindannyiszor mosoly terült szét az arcán. És ez volt az a mondat – meg persze a 40 év – amiért szentté avatták.

- Igen, mindenkiben a megérkező Krisztust köszöntötte. Ha erre most nem emlékeztetsz, ez a történet elsüllyed az emlékeim között.

- Ha mélyre süllyed is, ott van. A kérdés nem az, hogy ott van-e, hanem az, hogy meglátod-e.

- Értem, mit mondasz. A kérdés nem az, hogy eljött-e a megváltás lehetősége, akármilyen néven nevezzük is, hanem hogy felismerjük-e.

Ha a beteg az orvosban, ha az orvos a nővérben, ha szomszéd a szomszédban azt az embert látja, aki ugyanúgy KÉTségbe esett ebben a krízisben, lehet, hogy EGYszerűbb…
193 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése