Csak Te vagy, ami számít!

Számítottam ezekre a telefonhívásokra. Amint megjön a nyár, amint indul a szabadságok időszaka, pszichiáterként sorra jönnek felém a kérések. „Korábban gyomorfekéllyel kezeltek, nem akarom, hogy kiújuljon… magas a vérnyomásom, épp hogy sikerült gyógyszerrel beállítani… néhány éve vagyok túl vérképzőszervi zavar miatt kemoth-s kezelésen…nagyon stresszes a munkám, és szeretnék időpontot kérni, hogy mit tegyek…”


Mert a várva várt szabadság szűkös heteiben sokan próbálnak helyet találni arra is, amire az egész éves hajtásban nem volt idő. Év közben a folytonos rohanás, az állandó időhiány, a megállíthatatlanul ömlő e-mailek és a véget nem érő túlórák mellé nem fér bele, hogy „az ember még a lelkével is foglalkozzon”.

Csak a sunyi félelmet cipeljük: „jaj, nehogy baj legyen belőle”.

A szabi első napján felütjük hát gyorsan a naptárt: keressünk egy órát, ahol az előző év minden félretett problémáját megoldjuk varázsütésre.


Most is egy újabb, segítségkérő, riadt hang beszél hozzám a vonal túlsó végén. „Megnyitott újra az ügyfélszolgálat, ahol dolgozom. Tódulnak be az emberek, ömlik a rengeteg, elmaradt intézni való. Két és fél órás a várakozási idő, akárhogy hajtunk. Mindenki fáradt, kimerült, ideges, mi is, és az ügyfelek is.

Szinte szégyenkezve vallja be: négy éve ért véget a kezelése, gyomorrákkal operálták. Az eredményei negatívak, már csak annyi a dolga, hogy az évente esedékes kontroll vizsgálatokon megjelenjen. Az orvos azzal engedte le, hogy minden rendben, a szervezete tiszta: „élje az életét nyugodtan, úgy, ahogy előtte”. Éli is, bár attól tart, valami baj van ezzel mégis… Ügyfélszolgálaton dolgozik, mellette estin főiskolára jár, hiszen „nem lehet lemaradni, lépést kell tartani a fejlődéssel”. Három gyerekét háromfelé hordja különórára - aztán ott van még a bevásárlás, házimunka. A férje segít, amikor tud, de ő is rengeteget dolgozik. A nagymamák közül az egyik vidéken él, a másik még nem érte el a nyugdíjas kort, érdemben beszállni a teendőkbe egyik sem tud.

A szavak megállíthatatlanul ömlenek, az éteren keresztül érezni a kétségbeesést, a növekvő feszültséget. „Szeretem a munkámat. Meg három gyerek mellett szükség van arra a pénzre, amit keresek. De egyébként is, szeretek közösségben lenni. Jófejek a munkatársaim, a főnököm - rengeteget segítettek a műtét és a kezelések alatt. Mégis, már most, ahogy beszélek róla, érzem, hogy ég az arcom, egyre idegesebb leszek. Ha csak rágondolok a hivatalban kígyózó sorra, felmegy a vérnyomásom, legutóbb 160-at mértünk.” „Nem akarok visszaesni.” - mondja végül elcsukló, szinte könyörgő hangon. "Most kaptam egy hét szabit, azért jelentkezem, hogy csináljunk valamit gyorsan ezzel a stresszel.


Ahogy a sürgetést érzem a szavakban, érzések, képek gondolatok kezdenek el kavarogni bennem. Még az arcát sem látom ennek a fiatal hölgynek, de már a szívembe zártam. Négy éve, a betegséggel, összeomlott körülötte a világ. Hány álmatlan, szorongással telt éjszaka, hány remegve várt kezelés, mennyi rettegve várt eredmény van mögötte! Sorra villannak a képek a fejemben: hozzátartozói, férje, négy évvel kisebb gyerekei… szülei keserves hetei, hónapjai. Az érte izguló barátok, munkatársak… Az orvosok, nővérek, a beletett szaktudás, éberség, a felhasznált gyógyszerek…


Egyre erősebb bennem a keserűség. Hát mindez csak ennyi nyomot hagyott?! Üssük fel gyorsan a naptárt, és keressünk egy órát, ahol a szabadság szűkös egy hete alatt az elmúlt évek minden félretett nehézségét megoldjuk?! Egy óra, ahol futólépésben végig vesszük a stresszkezelés lépéseit, aztán rohanunk tovább. A félelmet így próbáljuk kicselezni: íme, én szánok időt arra, hogy törődjek magammal. Kipipálva. Ennyi jutott az egészségre…


Mielőtt elárasztana a keserűség, emlékeztetem magam: senki nem csinál hülyeséget szórakozásból.

Ha valaki visszaél – akár időlegesen is - önmaga erőivel, akkor azt tiszta, pozitív szándékkal teszi.

Mindig van mögötte valami jó ok, ami erre készteti. A bennünk élő szabályok, a lelkiismeret, kötelességtudat hangja. Folytonos törekvésünk arra, ami sokkal fontosabb, mint az egészség: az elfogadottság. Az érzés, hogy rendes tagjai vagyunk a közösségnek. Rendes felesége a férjünknek, (vagy férje a feleségünknek), jó anyja (apja) a gyerekeinknek, odaadó barátja a barátainknak, segítőkész munkatársa a kollégáinknak, megbecsült beosztottja a főnökünknek. Az emberi lélek sokkal mélyebben gyökerezik a kapcsolataiban, mint az elsőre gondolnánk.

A közösség elfogadása, igenlése, a szeretteink között megélt elfogadottság mindennél fontosabb, minden egyéb igényt felülír. Fontosabb, mint enni és inni, fontosabb, mint bármilyen elemi szükségletünk.

Egy árva óra jut a pszichiáterre. Mit kezdjünk vele!? Tudom, mit akarok mondani, csak azt nem, hogy hogyan. Legszívesebben felállnék, kinyitnám az erkélyajtót, és olyan nagyot kiáltanék, hogy a közöttünk lévő távolság ellenére, telefon nélkül is meghallja ez a kedves, fiatal anyuka:


„Jó vagy úgy, ahogy vagy!” Túlóra nélkül, a hidegvacsorákkal, a néha mosatlanul otthagyott edényekkel, a kihagyott különórákkal, a nagy közös semmittevésekkel együtt!

Te vagy a legfontosabb, csak te vagy az, ami számít. Körülvesz a szeretet - az egyetlen dolgod, hogy engedd, hogy elérjen!


69 megtekintés0 hozzászólás