"Csináld a semmit!" De hogyan?

Pimasz manó a bal vállamon, narancssárga lepelben, elálló fülekkel, kikezdhetetlen, egykedvű derűvel, aki már több blogomban megszólítottál - most én szólítalak! Határidőkkel beszorulva, egyszerre két lerobbant számítógéppel, informatikus után szaladgálva, dokumentációkkal bajlódva… Milyen szükségem lenne most rád!


- Manó, itt vagy? Annyi a dolgom, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Iszonyúan elegem, van, naphosszat szaladgálok, szervezek, intézkedek, egyeztetek, dokumentálok... Elegem van! Nem akarok csinálni semmit! Most igazán jól jönne a híres tudományod! Egyébként nem tudom, láttad- e, de a korábbi blogomban a "semmi csinálás" ötletével nem arattál osztatlan sikert. Sőt! Sokak szerint nem csak nehéz semmit csinálni, de egyenesen lehetetlen. Néhányakat megijesztett az ötlet, és képzeld, voltak, akiket feldühített. Semmit sem csinálni alapvetően ütközik az emberek jó részének meggyőződésével. Ütközik mindazok értékrendjével, akik valami értelmes dolgot akarnak kihozni az életükből.

- Kihozni? Azt mondod, kihozni? Érdekes megközelítés.

- Manó, ne vihogj ilyen pimaszul! Mást se csinálsz, mint a szavakon lovagolsz.

- Lovagolnék? Én eddig azt hittem, veled beszélgetek!

- Manó, ha ezt folytatod, csak egyre dühösebb leszek. Azt hittem, segítesz! Ki akarok szállni ebből az egész mókuskerékből, nem akarok csinálni SEMMIT!

- Azt hiszem, megint félreértesz! Ahelyett, hogy itt vergődsz, állj neki, és CSINÁLD a semmit!

- Jaj, ezt nem értem.

- Nem csodálom. Ha értenéd, sosem lennél ilyen kimerült. Egyszerűen nem történhetne meg, hogy ilyen helyzetbe hozod magad. A semmi csinálás egyik legfontosabb ismérve ugyanis, hogy nagyon könnyű. Könnyűvé teszi a létezést.

- Na, ez tetszik! Bár nem értem… de kezdjük.

- Jó, akkor irány a konyha, gyúrunk néhány szilvásgombócot.

- Hogy…mit…? Szilvásgombócot gyúrni…?!

- Nem ragaszkodom ehhez, ha gondolod, választhatod azt is, hogy átülteted a lepkeorchideákat…vagy elmosogathatsz.

- Mosogatás?!

- Még ez sem az igazi? Látom vállalod a kihívásokat, ez tetszik! Vágjunk bele! Akkor kezdd el megírni az elmaradt dokumentációkat.

- Manó, hát nem érted?! Ez az, ami elől menekülök. Semmit sem szeretnék csinálni, sem mosogatni, sem dokumentációt írni…

- Talán te nem érted. Mi a baj a mosogatással meg az írással?

- Az, hogy munka! Fárasztó!!!

- Ha munkának veszed, akkor munka. Ha nem annak, akkor nem az.

- De Manó, mi másnak vegyem?! Szórakozásnak?!

- Indulásnak nem rossz. Ha belejössz, akkor meg már nem pusztán szórakozás, hanem igazi katarzis. Mi volt gyerekkorodban az egyik kedvenc játékod? Látom, kezded megérteni.

- Felnőtteset játszottunk. Eljátszottuk, milyen az élet. A padlásfeljárón rendeztük be a Hivatalt. „Tárgyaltunk”, fontoskodtunk, hivatalos levelet írtunk, igazolásokat adtunk ki, pecsételtünk. Anyutól csentem el a befőttes üvegekre félretett vignettákat, és parafadugóból faragtunk hozzá pecsétet…

- Mit adtál volna akkor azért, hogy „igazi felnőttként” a saját irodádban ülj, emberekkel beszélj, pecsétes papírokat állíts ki nekik…

- Manó, bármit… bármit!

- Eltelt néhány év – na jó, néhány évtized. Hidd el, onnan, ahonnan én nézem, elenyésző a különbség. Szóval eltel egy kis idő, és most frusztráltan, dühösen csinálod mindezt. Mintha minderről megfeledkeztél volna. Mintha elfelejtetted volna, hogy az élet nem feladat, hanem öröm. Játék.

- Tudod, van, amikor nem tűnik olyan játékosnak. Kemoterápiás kezelés, sugárterápia…bár ahogy erre gondolok, Laci jut eszembe. Jónéhány éve már, hogy a csoportra járt hozzám– akkor kapta a sugárkezelést. Az irodája az Intézet mellett volt, onnan járt át a kezelésekre, a munkája mellől. Folyton azzal viccelt, hogy „csak egy ugrás a sugár”. Mindig megnevettetett vele mindannyiunkat. Utána egy kicsit könnyebbnek tűnt az egész, számára is.

- Vannak nagyon nehéz pillanatok. Tényleg. Ezen nem változtathatsz.

Az, hogy honnan nézed, hogy mit látsz bele, mit kezdesz vele, az a te döntésed. Akkor is, ha eddig nem tudtad. Találd meg ezt a máig benned élő gyermeket. Csodálkoznál, ha azt mondanám, onnan már minden gyerekjáték?

- Tudod, ha most úgy állnék neki megírni az elmaradt dokumentációt, ahogy gyerekként abban a valaha volt irodában, a létrafokok között, komolyan mondom – élvezném.

Tényleg: semmi csinálás, csak maga az élmény.

- Akkor hát… kezdjük…?

Manó illusztráció: Agnes von Uray

Image by truthseeker08 from Pixabay

156 megtekintés0 hozzászólás