Az első második szülinap

Bea - csinos, negyvenes üzletasszony, két kamasz fú édesanyja – a szülinapjáról mesél. Arról a szülinapjáról, amit a múlt hét végén ünnepelt életében először. A „második” szülinapjáról.

Mert aki daganatos betegségből gyógyult, az két szülinapot tart.

Az egyik a világra jötte időpontja, a második pedig az a nap, amikor a kezelések lezárultak, amikor kiadták a felszabadító ítéletet a halál szorításából.

Mert amikor valaki ezzel a betegséggel néz szembe, az bizony a halál lehetőségével néz farkasszemet. Hiába, hogy a Rákellenes Világszövetség (UICC) jó néhány éve már deklarációban adta hírül, hogy a rák megszűnt gyógyíthatatlan betegség lenni, hogy átkerült a hosszan elhúzódó, krónikusan fennálló zavarok kategóriájába.

Aki ezt a diagnózist kézhez kapja, a mindent eluraló rémületet szorításában csak azt érzi, hogy mindennek, ami eddig volt, itt vége.

Pontosan emlékszem a Beával való első beszélgetésünkre. Túl volt már a műtéten, a kemoterápiás kezelés zajlott, amikor megkeresett. A járvány miatt csak a képernyőn „találkoztunk”. Egy év alatt soha nem beszéltünk személyesen, - megtanultuk, hogy így is lehet, így is „működik” – de a heti, majd később kétheti beszélgetésink mindkettőnk életének részévé váltak.

Bea azok közé tartozik, aki át merte, át tudta lépni azt a furcsa lélektani határt, azt a „misztikus” falat, ami a pszichológiát máig körülveszi. Érzete, hogy a daganatos betegséghez tartozó, kemény kihívásokkal teli úton a léleknek ugyanúgy támaszra van szüksége, mint a testnek. Hitt abban, hogy a teljesen gyógyulás nem pusztán a fizikai paraméterek rendeződését jelenti, hanem az azt érzést, hogy újra, teljes önvalójában - egész.

Hiszen Beával is így volt: a rákkal felkavarodott érzelmek hullámvasútja nem csitul pusztán attól, hogy minden onkológiai lelet negatív.

Mikor megkeresett, épp ez volt a baj: a daganatot eltávolították a szervezetéből, a kezeléseket jól bírta. Az orvosok újra és újra megerősítették: minden rendben van, még egy rövid „biztonsági kemoterápia”, és az egészsége újra a régi. Ezt támaszották alá a vizsgálatok is. Minden eredménye - laborok, tumor marker, CT, MR rendben volt, de a félelem szorítása nem engedett. Meggyötörte a mindennapjait, megzavarta az éjszakáit. Belerontott az örömeibe, élvezhetetlenné tette még az orvosoktól érkező kedvező híreket is. Ami a legjobban fájt neki: megfosztotta attól a boldogságtól, amit kamasz fiai öröme, sikere, meg egyáltalán, a létezésük mindennapi varázsa jelentett.

Az első alkalommal, és később is, rengetegszer tette fel a kérdést, hogy vége lesz-e valaha annak, hogy fél.

Lesz-e még olyan, hogy újra bízni mer önmagában. A testében. A holnapban.

Lesz-e valaha még, hogy ha a fiúk a nyaralásról beszélnek, nem az lesz az első gondolata, hogy „vajon megérem-e”.

Sokszor kérdezte, hogy lesz-e, lehet- e még az élete valaha olyan, mint előtte. Van élet is, nem csak félelem szorításában bukdácsoló létezés a rák után?!

"…és egyszer csak eljött a pillanat. Ott álltam a koratavaszban, a hegy tetején, tündöklő napfényben. Minta még a természet is engem ünnepelne.

A tájat az előző nap esett, puha hótakaró födte, a hókristályokon táncot járt a napsugár. Visszagondoltam az eltelt egy évre. Rák, műtét, COVID, kemoterápia… mégis: hogy elrepült! Itt vagyok. Szinte alig lehet szavakba önteni, amit éreztem. A táj végtelen tágasságát kívül, meg belül, a lelkedben.

A hirtelen felismerést, hogy ilyen pici pontok vagyunk ebben a tiszta, háborítatlan végtelenségben. Ahogy ott álltam a hegy tetején, mintha hirtelen minden eltörpült volna. Mintha minden szenvedés, minden félelem, amit átéltem, felolvadt volna abban a határtalan, szinte közönyös, és mégis derűs létezésben, aki körülvett.

Az élet nem állt meg, mit sem törődött az én egy évemmel. Ahogy mindig, most is: a fák lehullatják a levelüket, aztán újra rügybe borulnak. Hó fedi be a tájat, mosolyog egyet a kirajzó sízők lelkesedésén, aztán elolvad… a patakpartokon kidugja a fejét az első hóvirág. Volt valami felkavaró, sőt, felháborító, ebben a kérlelhetetlen, közönyös békében. A táj kikezdhetetlen, derűs méltóságában, ami itt volt előttem, és itt lesz utánam is. Mégis valahogy megnyugtató volt. Felemelő volt összekapcsolódni azzal a valamivel, ami sokkal nagyobb, mint én. Ami itt van, tapinthatóan, elérhető közelben. Körülölel, megtart, aminek én is - pici kis pontként - de a része vagyok”.

Van úgy, hogy hónapok, évek munkája, hosszú évek keresése, kínja, egy pillanatban összegződik. Egy olyan varászpillanatban, ami látszólag ugyanolyan, mint a többi, hiszen semmi különös nem történik…és mégis, az a pillanat valahogy más.

Bea félelme átalakult. Lehet, hogy vissza-visszajár még, de az ereje megtört. Visszanézve, talán azokat az apró pontokat sem lehet megtalálni, amik a változást hozták, mégis eljött ez a pillanat.

…és hogy mi a válasz arra a kérdésre, hogy lehet-e olyan az élet a rák után, mint előtte? Hogy a betegség ad vagy vesz, visz vagy hoz?

Talán mindkettő. De mindaz, ami valódi, mindaz, ami igazán számít, a betegség fényében tisztább fénnyel tündököl.

Photo by Sergei Solo, Aaron Burden, Lala Azizli, S O C I A L . C U T on Unsplash