.png)
Amit hallok, az a sokadik történet arról, hogy mit jelent versenyt futni a rák nevű iszonyattal az egészségügyi ellátás mai útvesztőjében. A hölgy, akivel most csak a számítógép képernyőjén keresztül beszélgethetek, nem csak kedves és intelligens, de van valami plusz a lényében, ami még a monitoron keresztül is átjön.
Finom és igényes, mégis egyszerű, természetes. Érezni rajta, hogy jó háttérrel, biztos kapcsolatokkal rendelkezik, de sikerének mégsem ez a titka, hanem az a színvonal, amivel a munkáját végzi, amivel a saját, és a körülötte élők életét szervezi. Ő az az ember, akiről azt gondolod, hogy nyitottságával, értelmével, érzékenységével minden problémát megold.
Amit elmesél, az a sokadik történet arról, hogy mit jelent versenyt futni a rák nevű iszonyattal az egészségügyi ellátás mai útvesztőjében. Azt hittem, ezekhez az elképesztő, szinte már bizarr sztorikhoz mostanra hozzáedződtem.
A baj nem az, hogy nem. Ehhez nem lehet, és nem is szabad hozzáedződni. Az igazi baj az, hogy azok az orvos szereplők, akikről szó van, az ország legjobb kórházainak egyikéből kerülnek ki.
Beából megállíthatatlanul ömlik a szó:
„…mert amikor megtudtam a betegségem, azt szerettem volna, ha a legjobb kezekbe kerülök. Az emlőrák valami olyasmi, ami egy pillanat alatt megfoszt mindentől. Akármit is hittél addig arról, hogy ki vagy, hogy mire vagy képes - mindez kártyavárként omlik össze. Segítség kell, valaki, akiben bízol, mert máshogy nincs elég erőd, hogy végig csináld.
"Én is a legjobb orvosokra akartam bízni…” - nagyot nyel, remegő hangon mondja ki - „…az életem. Hinnem kell abban” – folytatja - „hogy akire a kezelésem bízom, az tudja, hogy mit csinál.
Ismertem a napi szinten meghozott komoly döntés súlyát, ez az én munkám is. Igyekszem ennek megfelelő komolysággal, odaadással tenni a dolgom. Fontos dolgokról döntök, mégis mindaz semmi ahhoz képest, amit egy emberi élet jelent. Ezért döbbent meg mindaz, ami történik, mindaz, amit a kezelések kapcsán átélek.
A diagnózis kézhezvétele után az ország legjobbnak mondott helyén, a legjobbnak mondott professzort kerestem fel. Arról nem beszélek, hogy mit jelentettek a kopott, máladozó falak, mikor az épületbe beléptem. Vagy az, ahogy a COVID miatti átalakításkor a nővérek kézikocsin, lifttel költöztették az osztályt, tolták a gyógyszereket, műszereket, odadobált injekciós fecskendőket a liftbe. De ezt megértem – ezzel a vírussal a nyakunkon nagyon nehéz helyzetben van mindenki. Azt is megszoktam, hogy a professzor olyan fáradt, hogy néha kételkedem, hogy meghallotta, amit mondok. Hozzáedződtem, hogy háromszor kell ugyanarra rákérdeznem, és még akkor sem biztos, hogy kapok választ. A legtöbbször időszűke miatt kipenderítenek még azelőtt, hogy a kérdéseim feléig eljutnék. Az igazi őrület akkor kezdődött, amikor leesett a fehérvérsejt számom, és az injekció, amit azért kaptam, hogy rendeződjön, egy durva allergiás reakciót okozott.
A következő kemoterápia előtt annyira féltem ahogy még életemben soha. A fehérvérsejt számom még mindig kritikusan alacsony volt. Ültem a professzor előtt, közben ő - szó nélkül, homlokát ráncolva - a papírjaimat vizslatta.
„Professzor úr” – kérdeztem kétségbeesve – „lehet, hogy vérrák”?
„Minden lehet” – válaszolta, hangjában a félreérhetetlen üzenettel: maradjak csendben.
„És…és… akkor most hogyan tovább?” – rebegtem halálra váltan.
„Nézze” - folytatta, most már láthatóan türelmetlenül – „nem tudom, mit csináljak magával. Ezt a kezelést én így nem adhatom meg, még meghal itt nekem…”
Ezen a ponton nézett fel először, és valószínűleg nem tetszett neki, amit látott.
„Na, hát ez így nem fog menni, ha így be van pánikolva…mindjárt, akkor keresek magának valakit”.
Ismét a számítógépébe bújt:
„Na nézzük, kit dob ki mára a gép…igen, Korom Kázmér kollégám, hematológus. Gizike adja a telefont, maga meg menjen át hozzá az SBO-ra, aztán jöjjön ide vissza”.
„Az esbemicsodára?”
A professzor hátrafordult, kimutatott az ablakon, körben szomorú épülettömbök meredtek a szürke égboltra „Ez itt, itt mellettünk, a szomszéd épületben. Van még kérdése?”
„Elindultam hát, a portás mutatta meg, hova menjek” - meséli tovább Bea. „Némi bolyongás után megtaláltam az épületet, a Tanár úr szobáját is. Leültem, ahogy azt megtanultam, és két órát vártam, mire kijött egy asszisztensnő. Először durván leszúrt, hogy mit keresek itt, utána pedig kioktatott, hogy a Tanár úr legalább fél éve elköltözött a Mángorló utcába, a Szakrendelőbe – a város másik végébe. Kapkodva taxiba pattantam, hogy ott még elérjem a rendelés végét. A Tanár Úr csak nézte, nézte a papírjaimat, egy szót sem szólt ő sem. Addigra már annyira féltem, hogy nem bírtam megszólalni. Vette a telefont, és anélkül, hogy rám nézett volna tárcsázott:
„Jenőkém, itt ül nálam egy nagyon egzaltált hölgy, nézem épp a leleteit. Egészen érdekes eset, egy nagyon furcsa reakciót adott a Fvs-szaporitinra, ezt majd látnod kell neked is. Te, mondd már, te emlékszel, hogy mi az a szer, amit ilyenkor adni szoktunk? „Na kérem” – mondta a telefon után, miközben egy lapot kitépett a noteszéből, és a kezembe nyomta. „Vigye ezt vissza a professzor úrnak, és mondja meg, hogy ezt adja be az infúzió előtt”.
Bátorságom utolsó morzsáját szedtem össze, magam sem tudom, honnan, mikor megkérdeztem: „Fel tudná írni ezt egy receptre a Tanár Úr?”„Á, nem kell” – legyintett Tanár Úr – „van ott nekik az osztályon. Én meg úgy is rohanok a másik rendelésre”.
Visszamentem hát az osztályra, és szégyenkezve a Professzor kezébe nyomtam a noteszlapot, a rajta éktelenkedő krikszkraksszal együtt. „Gizike” – szól a professzor – „jöjjön már, nézze már meg maga is, mi van ideírva. Ez a Kázmér nem változik, még mindig olvashatatlan az írása…”
Gizikével kibogarászták, hogy mi lehet az a szer, majd kérdően rám néztek.
- És hozott is magával? Mert ez nekünk itt nincs!
Addigra annyira elfáradtam, hogy már félni sem volt erőm – talán ezen múlt, de a végén a professzor mégis felírta azt a receptet, és egy hang nélkül a kezembe nyomta.
Újra taxiba pattantam, közben hívtam a férjem, hogy nem érek haza. Tudom, hogy szinte lehetetlen, amit kérek, de most az egyszer rekessze be valahogy a tárgyalását, és induljon a gyerekekért.
A taxis nagyon rendes volt – mire beültem az autóba, már zokogtam. Addig vitt, míg a harmadik gyógyszertárban megkaptuk a szert, úgyhogy végül bekötötték az infúziót. Éjfél elmúlt, mire hazakeveredtem.
Hát…nekem ezt dobta aznapra a gép. Három hét múlva megyek ismét infúzióra…”
Utószó:
Pszichológus kollegáimmal rendszeresen összegyűlünk esetmegbeszélő csoportokra, ahol egy-egy hozzánk kerülő esetet vitatunk meg, igyekszünk segíteni egymás munkáját. A legutóbbin a jelen lévő pszichológus kollégáknak elmondtam Bea kálváriáját.
Nagyon meglepett a reakciójuk. Azt kérdezték, miért tartom ezt olyan rendkívülinek, hogy még írni is akarok róla. Semmivel nem rosszabb ez annál, mint amit napról napra hallanak ők is a hozzájuk fordulóktól.
Elgondolkodtam hát, hogy a sok-sok hasonló, méltatlan eset között mért volt ez számomra mégis kiugró. Talán azért, mert ha ez egy olyan nővel, mint Bea, megtörténhet, akkor innentől bárkivel. Velem is…
Tehetetlenül állok.
Tehetetlenül írok.
Írok…
…ha lesz, aki elolvassa, talán mégsem tehetetlenül?!
Szerkesztői megjegyzés: A történetben olvasható neveket és adatokat a beteg és személyiségi jogok védelmében megváltoztattuk. A fotók illusztrációk, nem a történet szereplőit ábrázolják.
Image by Engin Akyurt from Pixabay
Fotó: Ferenci Detty