.png)
Szerda este 7 óra. A gép előtt ülök, ahogy kéthetente mindig, az online Simonton klub találkozók zárása után. Felpattanhatnék, szaladhatnék, hogy végre magam mögött hagyjam az egésznapos online készenlétet, a hosszú órákat, ami alatt a képernyőre meredtem. Felállhatnék, de valami itt tart. Benne akarok még maradni ebben a varázslatban.
Benne akarok maradni az élményben, amit rendszeres Zoom találkozóinkon egymásnak adunk, egymástól kapunk. A leszálló este sokszínű, apró, külső mozzanatának „itt-és-most”-ja mellett eleven lüktet bennem az elmúlt két óra minden pillanata.
Odakinn lassan alkonyodik, a Sárhegy-oldal aranyszínnel veri vissza a lemenő nap fényét. Az ablakom alatt a Mátrafüredről érkező kisvonat utolsó kocsija halad el éppen, a madarak esti koncertjükre készülődnek. A fecskék is megjelentek, vidáman cikáznak. Vajon megtalálják tavalyi fészkelő helyüket az erkély sarkában?
Jól ismerem a közösség erejét. Már több, mint 20 éve annak, hogy gyógyulási vágy miatt összeverbuválódott emberek közé ülök le, napról napra. Ismerem a csoport által teremtett szolidaritás, összetartozás erejét.
Régóta készülök arra is - amit most a járvány okozta kényszerű helyzet tett napi gyakorlattá - hogy pszichiáterként az online tér adta lehetőségeket beemeljem a segítő munkába. Mert sokan vannak, akik vidékiek, határainkon túli magyarok, fizikai állapotukban a kezelések miatt megterhelt emberek, s akik számára csak az online térben juttatható el a a segítség. Az online csoportfoglalkozásokra készülve mindig is tudtam és hittem, hogy "működni" fog. Amit azonban tapasztalok a rendszeres virtuális találkozóink kapcsán, az minden elképzelésemet felülmúlja.
Hogyan történik, mikor történik meg, hogy egy csokorra való ember egyszerre csak közösségé verődik? Számomra ez máig titok.
Feltűnik a képernyőn 15-20 arc, alig nagyobbak, mint egy méretes postai bélyeg. Idegen, korábban sosem látott arcok, ismeretlen történetek, ismeretlen életutak. Aztán a sarokban szerényen csücsülő keresztnevek mögül kivillanó sorsok, örömök, fájdalmak, megélések szövevényében a képernyő lassan megelevenedik. Áradni kezd mindaz, ami összehoz, ami összetart miket. Az egymásra hangoltság. Az együttérzés, az együtt-érzés ereje.
Észre sem vesszük, és lassan idevarázsoljuk magunk köré a közeget, ahol sírhatunk, nevethetünk, önmagunk lehetünk. Ahol a csapat megtartó erejében megérinthetjük azt is, amit máshogy nem lehet, ami fáj.
Ahol vállalhatjuk azt is, ami nehéz. Ránézhetünk arra, ami megijeszt. Ahol gyengék is lehetünk, mert az az erő, amit figyelemből, jóakaratból, biztatásból szőttünk össze, segít.
Mély, kölcsönös együttérzéssel, felszabadultan ragyogó arcok a csoport végén – az életre kelt képernyőből áradó energia szinte tapintható.
Ahogy azt az egyik résztvevő csodásan megfogalmazta ezen a szerda estén:
Egy energia-háló, amit egymásból szövünk – egymásnak.
Ez a háló megtart. Ha kell, lök vagy taszít, húz vagy von, néha emel, vagy repít, de nem hagy magadra soha.