.png)
Nem ismertem ezt az arcát: most élénk, felszabadult, a szeme sarkában huncut fények játszanak, a szó megállíthatatlanul ömlik belőle. Egészen más, mint amilyennek eddig valaha láttam. Régóta kísérem kínokkal teli belső pokoljárását, ahogy léte darabkáit ássa-keresi, ahogy tragédiákkal teli mozaikokból próbálja összerakni múltját, jelenét - önmagát.
Nagyszülei a lágerben maradtak, a sok szín, érzés, álom, ami az életük volt, semmivé vált… soha el nem gyászoltan, az őket követők befagyott rémületében igazán soha el nem siratottan. Ő első generációs értelmiségi, apjának - ezerfajta tehetséggel, érdeklődő szellemmel - még nem volt módja tanulni. Sokat beszélt a szüleiről, ahogy – bár maga sem tudta – a vállára vette és cipelte őket, vitte a sorsukat. A kedvükért végezte el a jogi egyetemet is. Hogy kiszabadítsa őket abból a világból, ahol kicsik, tanulatlanok, megalázottak, leírhatók. Amikor a gazdasági jogászi szakvizsgát letette, azt hitte, a szülei terhét is sikerült végre letenni vele.
A tudat, hogy milyen büszkék rá, máig meghatja. Melegséggel tölti el, hogy boldogok, amiért a lányuk doktori címet szerzett, „valaki” lett belőle. Számára azonban a jogászi munka, látszólagos presztízsével és biztonságával együtt, soha nem jelentett örömet. Szerető férje és rendezett háttere ellenére mindig hiányzott neki valami. Valami, amit sem megfogalmazni nem tudott, sem bevallani nem mert.
Most az „ikigai”-ról beszél. Tőle hallom először ezt a japán szót. Nehéz magyarra átültetni, olyasmit jelent, hogy elhivatottság, életcél; s valami még több… Az a mély elköteleződés, ami hozzátesz a világhoz, amiért minden reggel érdemes felkelni.
A japánok számára mindegy, hogy mi a cél. Lehetsz atommagkutató vagy segédmunkás egy kukásautón, ha ez számodra ikagi, akkor becsület, tisztelet jár neked és a munkádnak.
„Tudom, hogy nagyon nehéz megérteni, vagy elfogadni…” – hosszasan köntörfalaz, szabadkozik, mielőtt kipréseli magából: otthagyta a munkahelyét, elment egy állateledel boltba eladónak. Ahogy folytatja, lassan feloldódnak a régi görcsök, már szárnyal, nevet, mesél.
Világéletében bolondult az állatokért. A boltban most minden kutyát névről ismer. Minden betérő négylábút megdögönyöz, a kiszakadt, leselejtezett jutifalatos zacskókból ínyencségeket tartalékol nekik. Beszél arról, hogy egy–két puccos vevő mellett milyen sok az elesett, magára maradt kisnyugdíjas, egyetlen társként a cicájával, kutyájával. Küldetése, hogy ezeket az idős embereket is ugyanolyan odaadással, tisztelettel szolgálja ki. Van egy kedvenc kínai családja: egy ijedt, magyarul alig beszélő szülőpár, akik a három gyerek mellé nemrég örökbe fogadtak egy kis eleven menhelyi kutyust. Őket legutóbb azzal lepte meg, hogy kínaiul köszönt rájuk. Már a kirakatot is átrendezte, hogy a közeli iskolából kiszabaduló, folyton a bolt előtt hangoskodó kamaszokat az állatok szeretetére és egymás megbecsülésére ösztönözze.
„Tudod” – mondja – „ez olyasmi, amit nehéz elmondani. Talán megérteni is. De most boldog vagyok.
A pénzem alig kevesebb, mint a hivatalban, a rengeteg éjszakába nyúló tárgyalással, stresszel, egekig érő adminisztrációval - az időm viszont sokkal több. A napomat azzal töltöm, amit igazán szeretek, amivel tudom, hogy örömet csempészek az emberek életébe – ha csak kicsit is. Azt még gyakorolnom kell, hogy hogy mondjam el ezt az egészet: „Jónapot kívánok, Dr. Jótét Lélek vagyok, gazdasági szakjogász, állateledel boltban eladó.” Nem tudom, érted- e…?!”
Értem, és eszembe jut sok betegem története.
Ma szinte szitokszó a daganatos betegség lelki–érzelmi hátterétől beszélni. Vannak, akiknek a megküzdésben alappillér a gondolat, hogy „ezt dobta a gép” – ez számomra ha furcsa is, érthető és tisztelhető. Úgy vélem, valami ellensúlya ez annak a mondatnak, hogy „te tehetsz róla”, ami hamis és otromba, és mégis valami pökhendi pszichológiai féltudás kapcsán nagyon elharapózott a világunkban. Azt már sokkal kevésbé értem amikor – bármelyik tábor képviselője - sarat dobál arra, aki más utat jár, mint ő.
Arról azonban meg vagyok győződve, hogy (akármit is tartunk meghatározónak abból a valóban sokféle hatásból, ami a daganatos megbetegedés kiindulásához vezet) az életmódnak a kóros sejtekkel való küzdelemben is, és a helyreállított szervezeti egyensúly megőrzésében is letagadhatatlan jelentősége van. (Én úgy vélem, a kialakulásban is. Szerintem fontos, hogy átvizsgáljuk döntéseink, viszonyulásunk akaratlan csapdáit – bár van, hogy ennek a súlya az örökletes hatások és a környezeti ártalmak mellett valóban kevésbé meghatározó.)
Értem ezt a lányt. Értem az önmagunkkal való egységben élt élet szépségét, erejét.
Az elvárttól eltérni nagy kihívás. Itt ül előttem, és látom, ahogy a megtalált és kimondott saját érték, valódi cél a lelkét kiteljesíti.
Hiszem, hogy az egész-ségét is.