Mese az életből

Évek óta követem daganatos betegséggel érintett emberek sorsát. És nem csak a betegét, az orvosét is. Mert igen, abban a kemény kihívásban, amit a rák jelent, ők is mélyen érintettek. A mai mese erről szól - elég keserűre sikeredett. Talán azért, mert nem mese… Az életből lestem el.

A beteg megállt a rendelő ajtajában. Tekintete ijedt, óvatos, szinte bocsánatkérő. Arca, tartása, egész lénye azt a szavakkal nehezen leírható állapotot tükrözi, amivel daganatos beteg áll meg a rendelő előtt. Mint aki restelli, hogy zavar, restelli, hogy a világon van. Ahogy a hűbéres áll a földesúr, az alattvaló a király előtt. Ahogy a vádlott a bíróság előtt, az ítélethirdetésre várva.


Nem, nem a kihirdetése előtt. Azt ítéletet már elhangzott: rák. Elhangzott a rettenetes szó, és azzal hirtelen minden, ami volt, összeomlott. Mert a rákkal nem csak egy diagnózis születik. Egy pillanat alatt törik darabjaira minden, ami mindaddig az élet magától értetődő, megkérdőjelezhetetlen tartozékának tűnt.

Társ vagyok. Szülő vagyok. Főnök vagyok, beosztott vagyok. Szeretem a jó kávét, rendszeresen hallgatok zenét. Bejárt ütemben élem az életem. A napjaimnak van célja, eleje, vége, ritmusa, értéke. Tudom, mit miért csinálok. Van múltam, és van jövőm. Vannak céljaim, terveim. Van jövőm. Megvan a kijelölt helyem a világban. A diagnózissal mindennek egy pillanat alatt vége. Ott állok halálra váltan egy sosem próbált helyzet előtt. Nem csak félek, valami más, valami több az, amit érzek: meg vagyok alázva. Ki vagyok taszítva a „normálisok”, a helyénvalók világából. Métely van rajtam – és nem tudom, mit tegyek. Nincs, aki segítsen. Nincs, aki azt mondja- legyen az bármily nehéz is – hogy ”ez tett, ezt ne tedd, és túl vagy rajta”. Kegyelemért könyörgök. Kegyelmet kérek valamiért, amiről nem tudom, hogy mi, valakitől, akiről nem tudom, hogy ki.

A beteg áll az orvos ajtaja előtt – az ítélet súlya alatt roskadva. Ha most bejutok, tőle kapok reményt? Kapok feloldozást? Megérti majd, mennyire elvesztem? Megérti, hogy nem tehetek róla? Hogy küzdeni akarok minden csepp energiámmal, csak mondja meg, hogy mit tegyek. Csak mondja azt, hogy van miért küzdenem. Álljon mellém, hogy érezzem, hogy segít! Mondja, hogy fogja a kezem, vezet. Hogy tudja, hogy merre megyünk, hogy bízhatom benne. Hogy kivezet ebből az Infernóból…


A beteg áll az onkológus ajtaja előtt, és retteg. Ha most bemegyek, ez az orvos rendes lesz? Ő majd megérti, hogy 9 éves a kisebbik gyerekem, a nagyobb meg 12? Megérti, hogy látni akarom őket felnőni? Nem ezt érdemlik, nem ezt érdemlem! Vajon ez az orvos rám néz majd, meghallgat, vagy csak a számítógépét bámulja ő is, mint az a másik. A képernyőt nézte, és túlélési esélyekről beszélt. Olyan kicsike számokról, hogy megmozdult alattam a föld. Mintha egy üvegbúrát húztak volna a fejemre, egyetlen szavát sem értettem. Csak azt láttam, hogy türelmetlen, egyre idegesebb. Valami papírokat kellett volna aláírnom, és 78-an még vártak odakinn… Igen, sietnünk kellene, de fogalmam sem volt, mi az, amit az orrom alá tolt. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok, talán azóta sem találtam önmagamhoz vissza.


Persze értem én az orvost is, láttam, mennyien vannak a rendelőben. Azt is látom, hogy fáradt. Igen, értem, hogy az a 20 perc, amit nekem kiszorít, a sokszorosa annak, amire tényleg ideje van, értem. Értem, hogy sok a beteg. Láttam a váróban egy fiatal hölgyet, karján kisbabával, sápadtan, parókában… Mi ehhez képest az én bajom. Az én két kamasz fiamat legalább eddig nevelhettem, szerethettem. Értem én, értem….


A beteg áll az orvos ajtaja előtt, odabentről kiszűrődik a professzor hangja:

Igen, főigazgató úr, értem főigazgató úr, elnézésed kérem, tudom, hogy túlszaladtunk, hát nagyon nehéz úgy gazdálkodni, hogy a keretnél mindig több a beteg … nehéz… mit, Erzsike? A múlt héten felvett rezidens van a másik vonalon, hogy a beteg az első infúzióját kapja és hidegrázása van? …. Erzsike, tartsa a vonalat kérem, mindjárt befejezem, a főigazgató úr van a másikon, mindjárt leteszem… Igen, főigazgató úr, igen, értem, de hát ez nagyon nehéz döntés így a mindennapokban… igen, igen, természetesen értem, hogy ezekről a nehéz helyzetekről szól a professzori kinevezés. Azt a naiv, fiatalkori elképzelésem már meg sem említem, hogy azt hittem, a magas szakmaiságról… nem, jaj nem, főigazgató úr, elnézésed kérem, nem akartam én sem cinikus, sem kritikus lenni, természetesen nem szeretném, ha visszavennéd a kinevezésem! Igen, értem! Természetesen megbirkózunk a helyzettel, köszönöm a támogatásod főigazgató úr!

Erzsike, kérem a másik vonalat! Hogy hidegrázás, öt perccel az infúzió bekötése után? És K főorvos hol van? Egy vérző betegnél? B egy hete mondott fel, azóta úton van Svédországba, Z szakrendel, eddig 78-an jelentkeztek be hozzá, C-t kötelező továbbképzésre kellett küldenem… J elment ahhoz a gombás céghez tízszeres fizetésért… Tarts ki, fiam, kövesd a protokollt, öt percen belül ott vagyok…

Erzsike, szóljon ki legyen kedves, hogy felfüggesztem a konzultációt… hogy meddig? Azt nem tudom, amint a krízis megoldottuk. Lehet, hogy 20 perc múlva itt vagyok, lehet, hogy másfél óra. Sietek, Erzsike, kérem, ne nézzen ilyen kétségbeesetten! Igen, tudom mit fognak mondai a betegek, és tudom, hogy a maga hátán csattan…Hogy hogy mondja meg annak az összetört fiatalasszonynak, aki már itt ül két órája? Nem tudom, Erzsike, tegyen valahogy csodát, maga ért ehhez… Igen, értem, megértem, a szolgálat 42. évében ez magának sem megy könnyen, de mit tudok tenni, kérem, valahogy tartsa a várakozókban a lelket…


Értem én, értem, mondta a professzor, miközben a folyosón rohant a szobájából a kórterembe. Megértem a 62 éves Erzsikét, aki fáradt, elege van a 12 órásig nyúló munkanapokból 8 óráért is kevés bérrel, a betegek folytonos méltatlankodásával…és akkor itt van még ez a furcsa béremelés is. Értem én azt is, de látják vajon az emberek, hogy minden nagyszerű szándéka ellenére egy átlag egészségügyis számára csapdát jelent? Értem a riadt rezidenst, akinek most kell az erős szakmai háttér, ha azt akarjuk, hogy valaha is teherbíró szakorvossá nevelődjön. Értem a főigazgatót is, jó ember ő, csak iszonyú nyomásnak van kitéve, valahová neki is tovább kell adnia, megértem. Értem B kollégát, aki kiment Svédországba. Annyit keres majd egy hónap alatt, mint nálunk havi 8 ügyelettel egy fél év alatt sem. Itt is megkereshette volna, de nem bírta a borítékozást. Értem én J-t is, aki néhány hónapja állt fel, elment gyógygombázni. Persze így sem könnyebb, a második pohár sör után bevallotta, hogy rettenetesen érzi magát miatta. Olyat árul, amiben nem hisz, soha nem is hitt. De kamaszok a gyerekei, és még egyetlen évzárón, egyetlen ünnepségen sem volt ott velük. Az anyját úgy temette el, hogy majdnem elkésett, ügyeletből rohant. Ha nincs az áldott jó felesége, aki mindet intézett, még koszorút sem tudott volna vinni – de már az asszony sem bírja, válni akar…


Értem én…értem.

A beteget is, aki a gombát megveszi, és az „államilag garantált” 20 perces vizitidőből 15 percet arra fecsérel, hogy mindenféle csodaszer után kérdezősködik, ahelyett, hogy az érdemi kezeléséről beszélnénk. Értem én, értek mindent …ezt is értem itt, a szívem körül ezt az aljas, szűnni nem akaró tompa szorítást, a nehézlégzést, már a folyosón is, nem csak a lépcsőn, értem…


Orvos is, beteg is ért hát mindent.

Talán velem van a baj, de én nem értek semmit. Nem értem ezt az egészet. Van még remény nem csak érteni, de valóban, tisztán megérteni egymást? Van még remény a beteg és gyógyítói közötti együttműködésére, egy összehangolt rendszerben?

Photo by Victorien Ameline on Unsplash

Photo by Manuel Meurisse on Unsplash

327 megtekintés

Copyright: www.drprezenszki.hu . Minden jog fenntartva!

A weboldal bármely tartalma, szöveges, képi vagy egyéb eleme csak a jogi nyilatkozatban foglalt feltételek mellett használható fel.

Az ÁSZF ide kattintva, az Adatkezelési Tájékoztató pedig itt olvasható,

Kapcsolat: szervezes@drprezenszki.hu  

Webdesign: Bárd Noémi Polli , bard.n.pr@gmail.com

  • Facebook