• zsuzsannaprezenszk

Pillanatok - az elsietett élet

Frissítve: 2019. dec 14.

Egy találkozóra készülök. Odaérek a térre, de még van egy kis idő. Téblábolok hát, az idő is csípősebb, mint amire számítottam, és egyre sürgetőbb szükségét érzem, hogy mellékhelyiséget keressek. Az egyetlen alkalmas helynek minderre a közeli McDonalds látszik.


Tudom, ezen a ponton mindenki elmondaná, hogy ő ilyen förtelmes helyre soha de soha be nem teszi a lábát - de én tényleg nem járok McDonalds-ba. Mozi után az unokahúgaim kedvéért néha elmegyünk, őket vonza még ez a csilivili, ajándékosztó, csábítóan műanyag ízekkel teli világ. Most azonban látom a kínálatban, hogy sült batáta is van. Rendben, gondolom, akkor rágcsálok egy kicsit, hogy az időt elüssem, átmelegedjek, és a blokkal a mosdót is használhatom.


Csendesen várakozom a többiekkel, mikor egy fiatal nő beront. Húszas évei vége felé járhat, az arca kifejezetten szép. Jól szabott kiskabát, ápolt kéz, frissen mosott, fényes, hosszú haj, hibátlan smink.

Tipikus modern, fiatal városi nő, valami multinacionális cég alkalmazottja lehet. Kezében az elmaradhatatlan mobiltelefon, és fennhangon beszél:

"hát nem hiszem, el, de tényleg, most nem azért, de tegnap is mondtam B- nek, hogy szerintem teljesen gáz, amit csinál, és b@szki nem érti, elmondom neki még egyszer, hogy szerintem ezt mennyire benézte, és hogy alapvetően nem értette meg a szitut...” Közben fel-alá jár, a hangja, lénye betölti a helyiséget.

Mi többiek lefagyva bámulunk, ő meg folyamatosan mondja, határozottan, öntudatosan, közben harsányan gesztikulál hozzá. Egy pillanatra megtorpan, kiszól a telefon mellől: "Ti sorban álltok?" A két megszólított hölgy legalább 20 évvel idősebb nála. Megszeppentem mondják, hogy nem, nem a sorban állnak, a kávéjukra várnak.


"Te" - hallgatjuk tovább a diskurzust - "hát ez nem lehet igaz, itt vagyok legalább negyedórája, és most kiderül, hogy itt valami számot kell húzni, nem hiszem el b@szki, Z-hez rohanok épp, hát ez őrület, de maradj, mert valaki hív, mindjárt visszaveszlek..." és miközben az automatánál egyensúlyoz, és egyik kezével a mobilját szorítja, a másikkal meg a táskáját tartva az érintőképernyővel birkózik, hallgatjuk tovább: "épp P-vel beszéltem, mindjárt leteszlek, de utána visszahívlak, ezt meg kell hallgatnod, P azt mondja, hogy J azt mondta G- nek, hogy abszolút nem érti, hogy gondoltam ezt az egészet, érted, hogy én hogy gondoltam, holott mikor a múltkor..."

Ha azt írom, "ez egy olyan generáció...", mérhetetlenül ósdinak érzem magam. Mégis, úgy látom, létezik egy generáció, amit valami folyamatos, véget nem érő, kínzó sürgetettség hajt. (Vagy nem generáció, hanem életmód...?) Muszáj mindennek a részese lenni, mindenkivel minden gondolatot azonnal megosztani. Mindenről azonnal véleményt nyilvánítani, folyton "aktuálisnak" lenni, nem lemaradni semmiről...

Miközben kényszerű élvezője vagyok a telefonbeszélgetésnek, körbenézek. A külvilág, benne a lány éles, pörgő hangjával lassan távolodik.

Mellettem egy féléves forma kisfiú figyeli a világot egy babakocsiból. A hölgy, aki mellette áll, gazdag virágmintával teli, zöld kabátot visel. A kisfiú döbbent áhítattal csodálja a színes virágokat. Az egész kis ember egy nagy, ámuló, a világ varázslatában felolvadó szempár. Arcocskájára kiül az a leplezetlen, kendőzetlen csodálat, az a nyers, tiszta nyitottság, aminek a luxusát csak egy ilyen apró emberke engedheti meg magának. Egész lényével rátapad arra a színes jelenségre, aki fölé tornyosul. Észreveszi, hogy figyelem, a tekintete megakad, elbátortalanodik, már-már rosszallóvá válik. Annyira mókás, hogy nevetni kezdek.

Nagy szeme tovább kerekedik, kicsi szája óvatos mosolyra húzódik, ami aztán egy igazi, tiszta szívből jövő, 6 hónapos, fogatlan, ellenállhatatlan mosollyá terebélyesedik az arcán. Cimborák vagyunk.

Az üvegajtó előtt épp egy pár találkozik, megható esetlenségükből ítélve talán először. Kora negyvenesek lehetnek, már sok csalódás sebét-terhét hordozzák magukon. Tétováznak, látszik, hogy egyikük sem tudja, mit is kéne csinálnia. Kölcsönös udvariaskodás, néhány formális szó követi egymást, aztán a gesztusaikból úgy tűnik, abban egyeznek meg, hogy elindulnak. Ahogy setesután mozdulnak, egymáshoz döccenek. Zavartan felnevetnek, a hangulat oldódik, már természetesebb, fesztelenebb, ahogy nekiindulnak.


Benn a háttérben két fiatal alkalmazott a szendvicsekkel tüsténkedik. Hátulról valami főnökféle rájuk szól. Összenéznek, tekintetükkel cinkos üzentet váltanak. Komolyan bólogatnak, helyeselnek a főnöknek, és orruk alatt kuncogva dolgoznak tovább.


Valóban. Mekkora veszteség lenne minderről elmaradni.

Pillanatok. Emberi, kedves, megható, felkavaró, megríkató, megnevettető pillanatok. Pillanatok sora, szövevénye, varázslata.

A jelen pillanatai.
Jelenlét.
Jelen.
Lét.


(Photo by Alex Alvarez on Unsplash)

116 megtekintés

Copyright: www.drprezenszki.hu . Minden jog fenntartva!

A weboldal bármely tartalma, szöveges, képi vagy egyéb eleme csak a jogi nyilatkozatban foglalt feltételek mellett használható fel.

Az ÁSZF ide kattintva, az Adatkezelési Tájékoztató pedig itt olvasható,

Kapcsolat: szervezes@drprezenszki.hu  

Webdesign: Bárd Noémi Polli , bard.n.pr@gmail.com

  • Facebook