top of page

"Poszttraumás bikini"

Hányféle stációja, mennyi kihívása van a daganatos betegségből való gyógyulásnak? Azt hinnéd, azzal, hogy véget értek a kezelések, hogy magad mögött hagytad a kemoterápia émelygős napjait, a sugárkezelések előtti várakozás óráit, a kórházban végighallgatott százféle rettenetes folyosói történet… szóval azt hinnéd, hogy amikor mindennek vége, kitörő örömmel ujjongsz majd. Utána meg megy tovább az életed, ahogy előtte volt.


Aztán amikor eljön a várva várt pillanat – a kezeléseknek vége – valahogy úgy érzed, semmi nincs úgy, ahogy lennie kellene. Nincs kitörő öröm, nincs örömujjongás. Nincs sehol a korábban csak pillanatokra, óvatos reménnyel elképzelt felszabadultság. Igazából semmi nincs…csak egy furcsa, zavarba ejtő űr: most akkor hogyan tovább?


Tétován, tanácstalanul botorkálsz ezen a senkiföldjén. Szemrehányást is teszel magadnak : Hol a régen várt boldogság?!

Megkérdezed újra és újra, hogy mi lehet a baj veled… Lassan-lassan szembesülsz azzal, hogy semmi nincs úgy, ahogy előtte volt. Semmi nem lesz már úgy, mint előtte volt. Újra meg kell találnod a helyed a világban, új kereteket találni, új határokat kijelölni. Megbarátkozni magaddal, a kezelések, műtétek hozta maradandó változásokkal. Starthoz állni ismét, most más lehetőségekkel, más célok felé.


Aztán elkezded felfedezni magad körül a világot.

Semmi nem lesz a régi, hiszen ami történt, nem múló nyomott hagyott rajtad, testeden is, lelkeden is, de a kezdeti elveszettség oldódni kezd. Az is előbukkan, hogy mindaz a változás, ami benned zajlott, nem csak gátakat hozott, nemcsak korlátokat hagyott maga után. Egy más szinten, de visszatérsz az élethez. A felismerés is megérkezik hozzád búvópatakként: mennyi mindennel gazdagodtál, a nehéz helyzetek emléke mellett mennyi értékes tapasztalatot birtokolsz.


Lehet, hogy nem is a régi életed kéred már vissza: új szintek, új megélések felé indulsz. Talán nagyobb szeretettel önmagad felé, mélyebb elfogadással a gyengéid, igazabb örömmel a megragadható lehetőségeid felé.

Van egy varázslatos ősi japán technika, amivel értékes törött cserépedényeket javítanak. Igazából nem is technika, sokkal inkább művészet.

A neve kintsugi, a különlegessége az, hogy nem akarja eltűntetni a törésvonalakat.


Nem az edény eredeti, hibátlan formáját akarja visszavarázsolni. Az eltört részeket az illesztésnél arannyal futtatja be, a „hibát” így díszítőelemmé teszik. Minél többet „élt” egy edény, annál több a díszítés rajta. Annál egyedibb a mintázata – és annál mélyebb az üzenete, nagyobb a művészi értéke.


Nemég egy csoportfoglalkozáson a kezeléseket követő kihívásokról beszélünk. Arról a folyamatról, amit „poszttraumás növekedésként” ír le a pszichooonkológia, amikor egy erős megrázkódtatást átélve az ember a traumából nem pusztán győztesen, de valami magasabb szinten, nagyobb erővel, teljesebb lélekkel jön ki.


Az online csoporttérben a beszélgetés a testet elcsúfító hegvonalak felé terelődött. Arról a kihívásról beszéltünk, mit jelent a megbarátkozni a műtét utáni test külalakjával, megváltozott teherbírásával.


Krisztina arról mesél, mit jelentett számára visszamenni az uszodába – kedvenc időtöltéséhez - 31 cm-es vágással a hasán.


„Korában úszó bikinit hordtam, ilyen is van már. Imádtam úszni, a kezelések alatt komoly húzóerőt jelentett a gondolat, hogy ha véget ér, visszamehetek újra úszni. Róhatom a hosszakat, újra élvezhetem a víz, a mozgás örömét. Vissza is mentem, ám az elején - a hatalmas heggel a hasamon - bikinit nem mertem venni. Áttértem hát én is az egyrészes dresszre…mígnem egyser valami átfordult bennem. Fogtam magam, és elmentem, vettem magamnak ismét egy úszóbikinit”.



A képernyőn az arcok átszellemült figyelemmel követik Krisztina szavait.


„Az a pillanat, amikor először mentem be újra bikiniben az uszodába, egészen különleges volt. Egyszerre sírtam és nevettem.