"Poszttraumás bikini"

Hányféle stációja, mennyi kihívása van a daganatos betegségből való gyógyulásnak? Azt hinnéd, azzal, hogy véget értek a kezelések, hogy magad mögött hagytad a kemoterápia émelygős napjait, a sugárkezelések előtti várakozás óráit, a kórházban végighallgatott százféle rettenetes folyosói történet… szóval azt hinnéd, hogy amikor mindennek vége, kitörő örömmel ujjongsz majd. Utána meg megy tovább az életed, ahogy előtte volt.


Aztán amikor eljön a várva várt pillanat – a kezeléseknek vége – valahogy úgy érzed, semmi nincs úgy, ahogy lennie kellene. Nincs kitörő öröm, nincs örömujjongás. Nincs sehol a korábban csak pillanatokra, óvatos reménnyel elképzelt felszabadultság. Igazából semmi nincs…csak egy furcsa, zavarba ejtő űr: most akkor hogyan tovább?


Tétován, tanácstalanul botorkálsz ezen a senkiföldjén. Szemrehányást is teszel magadnak : Hol a régen várt boldogság?!

Megkérdezed újra és újra, hogy mi lehet a baj veled… Lassan-lassan szembesülsz azzal, hogy semmi nincs úgy, ahogy előtte volt. Semmi nem lesz már úgy, mint előtte volt. Újra meg kell találnod a helyed a világban, új kereteket találni, új határokat kijelölni. Megbarátkozni magaddal, a kezelések, műtétek hozta maradandó változásokkal. Starthoz állni ismét, most más lehetőségekkel, más célok felé.


Aztán elkezded felfedezni magad körül a világot.

Semmi nem lesz a régi, hiszen ami történt, nem múló nyomott hagyott rajtad, testeden is, lelkeden is, de a kezdeti elveszettség oldódni kezd. Az is előbukkan, hogy mindaz a változás, ami benned zajlott, nem csak gátakat hozott, nemcsak korlátokat hagyott maga után. Egy más szinten, de visszatérsz az élethez. A felismerés is megérkezik hozzád búvópatakként: mennyi mindennel gazdagodtál, a nehéz helyzetek emléke mellett mennyi értékes tapasztalatot birtokolsz.


Lehet, hogy nem is a régi életed kéred már vissza: új szintek, új megélések felé indulsz. Talán nagyobb szeretettel önmagad felé, mélyebb elfogadással a gyengéid, igazabb örömmel a megragadható lehetőségeid felé.

Van egy varázslatos ősi japán technika, amivel értékes törött cserépedényeket javítanak. Igazából nem is technika, sokkal inkább művészet.

A neve kintsugi, a különlegessége az, hogy nem akarja eltűntetni a törésvonalakat.


Nem az edény eredeti, hibátlan formáját akarja visszavarázsolni. Az eltört részeket az illesztésnél arannyal futtatja be, a „hibát” így díszítőelemmé teszik. Minél többet „élt” egy edény, annál több a díszítés rajta. Annál egyedibb a mintázata – és annál mélyebb az üzenete, nagyobb a művészi értéke.


Nemég egy csoportfoglalkozáson a kezeléseket követő kihívásokról beszélünk. Arról a folyamatról, amit „poszttraumás növekedésként” ír le a pszichooonkológia, amikor egy erős megrázkódtatást átélve az ember a traumából nem pusztán győztesen, de valami magasabb szinten, nagyobb erővel, teljesebb lélekkel jön ki.


Az online csoporttérben a beszélgetés a testet elcsúfító hegvonalak felé terelődött. Arról a kihívásról beszéltünk, mit jelent a megbarátkozni a műtét utáni test külalakjával, megváltozott teherbírásával.


Krisztina arról mesél, mit jelentett számára visszamenni az uszodába – kedvenc időtöltéséhez - 31 cm-es vágással a hasán.


„Korában úszó bikinit hordtam, ilyen is van már. Imádtam úszni, a kezelések alatt komoly húzóerőt jelentett a gondolat, hogy ha véget ér, visszamehetek újra úszni. Róhatom a hosszakat, újra élvezhetem a víz, a mozgás örömét. Vissza is mentem, ám az elején - a hatalmas heggel a hasamon - bikinit nem mertem venni. Áttértem hát én is az egyrészes dresszre…mígnem egyser valami átfordult bennem. Fogtam magam, és elmentem, vettem magamnak ismét egy úszóbikinit”.



A képernyőn az arcok átszellemült figyelemmel követik Krisztina szavait.


„Az a pillanat, amikor először mentem be újra bikiniben az uszodába, egészen különleges volt. Egyszerre sírtam és nevettem.



Sirattam a fájdalmakat, a megpróbáltatásokat, a rengeteg nehézséget, mindazt, amit az az út jelentet, amíg idáig elértem. De nevettem is! A boldogságtól, hogy itt vagyok, hogy végigcsináltam, hogy az életem ismét az enyém.

Az első alkalom furcsa volt, de azóta a kétrészesemben úszom megint. A hegre a hasamon pedig úgy gondolok, mint egy emlékműre. Ami nem csak emléket állít annak, hogy mekkora erőm volt, mekkora erőm van, hanem arra is emlékeztet napról napra, hogy az egészségem milyen hatalmas érték”.


Nem csak Krisztina szeme könnyes, akik hallgatjuk, mindannyiunkat megérint, varázslatába von a szavaiból áradó szépség, megdolgozott bölcsesség.


A hétköznapi arc mögül felragyog – mint a darabjaira tört, majd aranyfuttatással különlegessé tett japán cserép – az egyedi kincs. A traumában szétzúzott, majd egy magasabb szinten visszarendeződött LÉT értéke, öröme.



Image by: Motoki Tonn, Greg Rosenke and Riho Kitagawa from Unsplash