.png)
Kollégám kedves felkérésnek eleget téve, egyetemistáknak tartottam előadást a szavak gyógyító erejéről. A szavainkban élő kifejező, formáló, újrateremtő erő mindennapi munkaeszközöm, ez mégis különös alkalom volt számomra. Egy ínyenc aprólékos figyelmével vizsgálhattam meg mindazt, amit az emberi kommunikáció rejtélyes, különös lehetőségekkel teli világa rejt. Ebből született blogposzt sorozatom, melyet 4 részben olvashattok.
A szó, mindennapi érintkezésünk alapja, egészen közönséges, hétköznapi dolognak tűnik. De ha közelebbről nézzük, kiderül, hogy valami más, valami több is van itt.
Sokat játszhatunk a SZÓval.
Mert ugyan szóból ért az ember, de nem biztos, hogy miközben szóból ért, szót is ért. Azt is érezzük, hogy nagy a különbség, ha valakivel szóba elegyedünk, vagy ha megtaláljuk vele a szót. Egészen más, amikor valamit szóba hozunk, mint amikor szóvá tesszük. Amikor az ember a szavát adja, még nem biztos, hogy állja. Van úgy, hogy be nem áll a szánk, máskor hallgatunk, mert „hallgatni arany”. Életünk igazán meghatározó pillanataiban pedig magától elakad a szavunk.
A szó rejt valami többet, mint a puszta szótári alak. Rendelkezik egy hétköznapit meghaladó réteggel, ami túlmutat önmagán, a transzcendens tartomány felé.
A szó az emberit meghaladó élménytartomány leírásának is az eszköze, hiszen legmeghittebb élményeinket költeményekben, legmélyebb vágyainkat imáinkban mondjuk el.
A beszélt és írott szó, a kommunikáció egészen különleges helyet foglal el az emberiség történetében. Az eszközhasználat mellett az állati létből való kiemelkedésünk jele – és egyben útja. A természeti, ösztönös létben mélyebben gyökerező emberősünk még pontosan érezte a birtokba vett nyelvnek ezt a jelentőségét, varázslatát.
Számára még a szó mágikus hatalommal bírt, és ennek a nyomát szinte minden archaikus kultúra őrzi.
Vejnemöjnen, a finn mondák világteremtő hőse, táltos, költő és énekes, a dalával hegyeket repesztett, vadakat, madarakat teremtett. De a Kalevala varázslójának magyar megfelelőit néhány emberöltőnyit visszautazva megtaláljuk magunk is, ők a regösök, karácsonyi énekmondóink. A néphit szerint az általuk mondott énekek, rigmusok varázserővel bírtak, az új esztendőre bő termést, a ház népére szerencsét, boldogságot hoztak.
Tehát van a szónak varázsereje?
A szó mágikus hatásába vetett hit nyomai napjainkban is felfedezhetők. Ott rejtőzik abban a gyakori szófordulatban, hogy „el ne kiabáljam”. De talán a szavakhoz, a szóban kimondott kívánságokhoz köthető varászerő távoli maradványa az is, amikor azt mondjuk: „Sok szerencsét”, vagy „Minden rendben lesz”.
De talán még ennél a sok szóforgatásnál is izgalmasabb, ami a szavaink mögött rejlik, mert az igazi varázserő ott lapul.
Szavaink sokkal többek egy hangsornál, egy objektíven megadható jelentésnél. Hatásuk, erejük, következményük, utóéletük van. Eric Berne amerikai terapeuta szerint a szó üt. Olyan fájdalmat okozhat, ami örök nyomot hagy a lelken. Ráadásul egy óvatlanul odavetett szó, átgondolatlanul kimondott mondat akkor is üt, ha a beszélőnek nem ez volt a szándéka. De üthet a hallgatás is. A daganatos betegek pontosan értik, mit jelent, amikor az orvos csak egy odavetett szóval válaszol – vagy még azzal sem. Ők igazán tudják, mit jelent, ha nincs érzékeny, odaforduló figyelem, nincs megnyugtató válasz a kérdésre: hogyan tovább.
A szó azonban nem csak üt - simít is. Simogat, elsimít, enyhülést hoz, új lendületet ad, új távaltot nyit.
Szavakkal simítani azonban nem lehet akaratlanul. Ütni igen, de simítani nem. A simítás csak akkor működik, ha tudatos. Amikor átgondolt, amikor szándék, jó szándék van mögötte.
Nagy ajándék a szavakban rejlő erő. Vajon mindig ehhez méltó módon élünk vele?
Dr. Prezenszki Zsuzsanna