.png)
A fenébe… azt hiszem, öregszem. Még az idők kezdetén megfogadtam: azt a mondatot, hogy „ezek a mai fiatalok” nem fogom kimondani. Nem is mondom persze. De gondolom, és egyre többször. Zsörtölődöm, hogy milyen nyeglék, figyelmetlenek, harsányak…aztán néha kiderül, hogy tévedek. A legutóbb is, micsoda pillanat volt ott a telefonszolgáltatónál!
Elszámolták a havidíjam, a ködös, hideg hétfő reggelen épp a soromra várok, reklamálni jöttem. A járványveszély miatt kevesen vagyunk a pici üzletben, a várakozás unalmában a többieket figyelem.
Az arcokat takarják a maszkok, de a szemek beszédesek. Fáradt, nyűgös, unalmas tekintetek, mintha a saját lelkiállapotom látnám visszatükröződni.
„Haladjunk már”, „megint ezzel a hülyeséggel töltöm a napom…” „nem igaz, hogy mindig van valami probléma…” - hiába űzöm, a belső párbeszéd mondatai sunyin visszakúsznak a fejembe.
A telefonomért kapok, századszor, gépiesen pörgetem a lapokat. A képernyő villódzása csak ront a helyzeten. Ahelyett, hogy lekötne – ahogy titokban remélem – észrevétlenül egyre feszültebbé, nyűgösebbé tesz a világhálón keringő üres híráradat.
Öblös, csengő, bariton hangra kapom fel a fejem. A számhúzó automatánál egy néni ügyetlenkedik. Ő nem lehet a hang forrása, az biztos. Akkor ki? A biztonsági őr a másik sarokban ásítozik, ő sem lehet. A néni mellett egy huszonegynéhány éves fiatalember áll. Olyan „tetovált fajta”. Látni, ahogy indigókék ábrákkal teli alkarja kivillan a felhúzott kabátujj alól. A nyakán is ott éktelenkedik valami. „Mint egy birodalmi sas” – nézem elszörnyülködve. Vagy talán valami „hevimetál” jelkép? A fülében valami ormótlna korong fityeg, a csuklóján - valószínűleg karkötőnek szánt – biciklilánc. Legalábbis valami ronda, fekete vastag fém, ami bicikliláncra emlékeztet. A fekete felső kapucnija homlokáig húzva.
- Na nézzük, mit szeretne elintézni a néni? Segítek, sokszor olyan nehéz ezek között a pontok között eligazodni.
Felkapom a fejem. Nem, ez nem lehet igaz! Megnézem jobban, biztos, hogy tévedek. Ez a hang nem tartozhat a talpig tetkóba és fekete kapucniba öltözött fiúhoz…
Közben sorra kerül, odalép a pulthoz:
- Lenne kedves néhány percet adni, hogy segítsek a néninek számot húzni? Én is mindig olyan bajban vagyok, úgy látom neki sem könnyebb ez a sorszám húzás.
A fiatal hölgy is szájtátva hallgat, épp csak a fejével biccent. Ő ugyanúgy nem hisz a fülének, mint én. Egyre növekvő izgalommal figyelem a történteket.
A néninek sikeresen kiválasztott menüpont után a pultnál újra a fiatalemberé a szó. Kiderül, hogy bizony jócskán túlszaladt a havi telefon net keretén. Az ügyintéző egy fiatal nő. Egyre mosolygósabban bólogat, ahogy a a srác töredelmesen bevallja, hogy az elmúlt hónapban nagyon sokat lógott a neten.
- Hát sok barátom van, szerencsére persze. De most nem találkozunk, úgyhogy játszunk a telefonon keresztül. Nekem is idős a nagymamám, soha nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne. Most őt is sokkal többször hívtam…
A pultos hölgy egy új csomagot ajánl fel, néhány az ára ezer forinttal több, de bőven belefér a megnövelt adatforgalom.
- Igen, nagyon jónak ígérkezik. – mondja a fiatalember gyönyörű, tiszta, odafigyeléssel és egyszerűséggel teli zengő baritonján. - De legyen szíves még egyszer elmondani, hogy dönteni tudjak, éjszakás műszakból jövök. Mi sütjük ennek a városnak a kenyeret.
A huncut mosoly, ami a mondatokat kiséri – tisztán látom – nem csak az én szívem lágyítja meg. A „tetkós” fialatember – akinek most már tudom, a reggeli kenyerem köszönhetem – és a telefonszolgáltató fiatal pultos hölgye között egyre nagyobb az összhang. Össze-összenéznek, néhány bátortalan mosoly, néhány finom utalás: kinek mikor ér véget is mikor kezdődik a következő műszak… Aztán a csattanó, amire nem csak várok, de aminek szívemből drukkolok:
- „Tudom, hogy itt nem a vevő osztogatja a telefonszámokat”- mondja a fiú – „de ha erre a papírra most egyet én leírok, itt hagyhatom?”
Az irulós-pirulós bólintás után a telefonszám marad – bennem változik valami.
Ahogy az üzlet ajtaján kilépek, hideg, ködös január ide vagy oda, a világ is mosolyra vált. Tényleg – ilyen egyszerű..?!