Szóljon taps az anyákért

Anyák napja - az év egyik legmeghatóbb ünnepe. Virágot viszünk anyunak, verset szavalunk nagyinak - ők meg csendes meghatottsággal, fátyolos szemmel hallgatják. Arra gondolnak talán, ez az a pillanat, amiért megérte minden. Az idei krízishelyzetben észrevesszük, mi mindent tesznek nap mint nap az anyák? És nem csak ünnepnapokon…

Szól a megható vers az anyákhoz, s közben ők azt gondolják, megérte a 9 hónap egyre nehezedő terhét követő egész napos vajúdás, a cseperedő, új élet mellett ájulásig tartó fáradtságban töltött éjszakák sora. Megérte a szívszorító fájdalom - befelé sírva, kifelé mosolyogva, idegen emberek gondjára adni kincsüket, ahogy eljött a bölcsi, óvoda, iskola ideje. Arra gondolnak, mégis volt értelme jól-rosszul titkolt szorongással kucorogni az ágy szélén az első hajnalig tartó „bulis” estén. Megérte kicsit mindig belehalni a tehetetlen fájdalomba kamasszá serdült gyermekük mellett, mikor a szerelme elhagyta. Megérte árgus szemekkel, ugrásra készen lesni a telefont a cseperedő ifjú első komoly randija után. A vizsgái után. Az állásinterjúk után. Az újabb és újabb kinevezések előtt. A válóperes tárgyalás előtt, a gyerekelhelyezés után. A krízis után újraszervezett élet első, újra derűs híradásainál.

Ez az a kitüntetett nap, amikor legalább egy versszaknyi idő alatt az anyák elfelejtik a mindennapok idegőrlő rutinját, a fájdalmakat, a nehézségeket.

Amikor szürke háttérmunkásból egy pillanatra kiállnak a fénybe.

Ez az egy nap az anyákról szól, az anyákat ünnepli. Egy árva nap, idén is csak egy - pedig az anyák sorsa talán keményebb most, mint valaha.

A minap beszéltem egy negyvenes anyukával: szelíd, halk szavú, Madonna arcú teremtés. Súlyos autista leányát 13 éve neveli egyedül. Eddig az intézet, ahová jártak, legalább a reményt fenntartotta, hogy ha lassan, apró léptekkel is, de valamiféle fejlődés felé haladnak. Most, hogy a járvány miatt az iskolát bezárták, a hétköznapi élet szinte minden területén alkalmatlan lánya mellett 24 órás szolgálatban, home office munkáját hol a kimerültség, hol a tehetetlenség, hol az önvád miatt végzi sírva, míg lánya a sarokban, kényszertartásba kucorodva ül.


Egy másik családban az idős édesanya az emlőrák műtét után kezelésekre járó, három kisgyermeket nevelő lánya miatt retteg, szétszakadva féltés és tiltás között. Menjen, segítsen, legyen ott a kezelés utáni kemény napokban, ahogy a gyermekéért aggódó szíve követeli, vagy zokogjon otthon egyedül, tehetetlenül, maradjon távol, minden anyai érzésében meggyalázva, ahogy a járványveszély előírja?

Facebook-on a semmiből termett kedves, ötvenes új ismerősöm írja, úgy érzi, nem bírja már sokáig. 87 éves anyukáját ápolja, mellette három unokájára vigyáz, ötödik hete bezárva. Több családban hasonló a helyzet: az apát elbocsátották, és amíg az egyetlen kereső anya ápolónőként, három műszakban dolgozik, a nagymama idős szüleit úgy ápolja, hogy közben unokái online tanulására felügyel. Bár ezt a szót – „online” - most hallotta először.

Vastagbélrákkal frissen műtött betegem két kisiskolás fiát neveli – az apuka hol jön, hol nem - sokszor jobb is, mikor nem…de ő a lábadozás alatt is kenyeret süt, játszik, mesél. Ne szenvedjenek hiányt a fiúk se figyelemből, se szeretetből; a fájdalomra, összecsuklásra, félelemre ott a mindent elrejtő éjszaka.

Egy rehabilitációs osztályon mentálhigiénikusként dolgozó kolléganőm esetmegbeszélő csoportunkon megrendülten meséli, hogy három nap alatt „parancsszóra” ürítették ki az osztályt, az idős, szakápolásra szoruló betegeket mind hazaküldték. Együtt zokogtak a kétségbeesett családokkal, és az ég tudja honnan előhúzott kézikönyvekből, gyorstalpalón tanították nekik a katéterezést…

Igen, az anyák helytállnak. Ha kell, betegen. Ha kell, öregen.

Ha kell, az ötven négyzetméteren nevelt három különböző korú és fejlődési igényű gyerek mellett végzett távmunkához most hazaviszik az idős szülőt, és katéterezni fogják – ha máshogy nem megy, hát kézikönyvből.

Sokakat illet dicséret és hála ezekben a napokban. Nagyon nehéz körülmények között dolgoznak a betegellátás szakemberei, az orvosok, ápolók, mentősök, gyógyszerészek. Napi szinten, fokozott veszélyben veszik fel a munkát az eladók, a sofőrök, postások, kiemelt terheléssel dolgoznak a tanárok…hosszú a sor. Joggal illeti őket a taps.

Ma azonban szóljon a taps az anyákért. Az anyákért, akik csendben, a háttérben, jeltelenül és szürkén, megannyi néma hősként, végletekig feszített erővel, még mindig tartják körülöttük ezt a széthullani készülő világot.

Photo by Rod Long on Unsplash

#anyaknapja

#szoljonataps

147 megtekintés

Copyright: www.drprezenszki.hu . Minden jog fenntartva!

A weboldal bármely tartalma, szöveges, képi vagy egyéb eleme csak a jogi nyilatkozatban foglalt feltételek mellett használható fel.

Az ÁSZF ide kattintva, az Adatkezelési Tájékoztató pedig itt olvasható,

Kapcsolat: szervezes@drprezenszki.hu  

Webdesign: Bárd Noémi Polli , bard.n.pr@gmail.com

  • Facebook