Vendégblog: test és lélek problémái

Blogomban időről időre megosztok egy-egy vendégírást. Ezúttal Sulyok Miklós gondolatait olvashatjátok. A lelki tényezők szerepe a betegségek kialakulásában olyan kérdés, mely rendszerint nagy vitákat generál. Pszichiáterként az a tapasztalatom, hogy a daganatos betegek egy részének határozott "ösztönös megélése", hogy az őt érő érzelmi hatásoknak jelentős köze volt a betegséghez; illetve a gyógyuláshoz annak, amikor ezek a felkavaró érzelmi hatások (akár szakember segítségével) elsimulnak. De nem mindenkinél így „működik” a rák, s vannak, akik nem a lelki tényezők után kutatnak magukban. Az viszont vehető ténynek, hogy mindig, mindenkinél a genetikai, környezeti, életmódbeli, és belső érzelemfeldolgozási minta - különböző arányban - benne van egy fiziológiai zavar kialakulásában. Mialatt azon öljük egymást, hogy kinek van igaza, azt hiszem, érdemes lenne megfontolni, hogy az "egyéni igazságokban" van a lényeg. Ebben a posztban Sulyok Miklós „szubjektív jegyzeteit” olvashatjátok Máté Gábor A test lázadása című könyve kapcsán.


Mottó: „… nagy árat kell fizetnünk azért, ha nem tartjuk tiszteletben lelkünk és testünk alapvető egységét.” (11. oldal)

Több éves rákgyógyulási történetem egyik nagy élménye és tanítása volt Máté Gábor A test lázadása című könyve, amelynek alapgondolata: a test a lélek problémái ellen lázad, hogy segítsen az egész emberen. Jó kis paradoxon, mi? Most akkor ki segít kicsodán?

Azért ragadott meg ez a gondolat, mert gyógyulásomban nagyon nagy része volt Carl Simonton pszichoonkológiai terápiás módszerének és dr. Prezenszki Zsuzsanna doktornőnek, akitől a módszert megtanultam. Egyébiránt mindenféle konvencionális rákgyógymódot elfogadtam, a három műtétet, a kemo-, és a sugárterápiákat, miközben kerestem azokat a kiegészítő gyógymódokat, amelyeket a hagyományos ismeretek – természetgyógyászat, táplálkozással gyógyítás – és a test-lélek egységét valló gyógyító iskolák tudnak csak nyújtani.

Azt hiszem, sikerrel jártam, és a 2007-es, első műtétem óta eltelt tizennégy esztendőt semmiért nem adnám.

A Simonton-módszer éppen azon az effektuson alapul, hogy pozitív mentális úton pozitívan befolyásolhatjuk testünk működését. Ezt először éppen egy magyar származású Nobel-díjas orvos, Selye János bizonyította, ellenkező előjellel: a stressz elmélet leírója kezdte el feltárni azt az utat, ahogy a minket érő negatív érzelmi hatások nyomot hagynak a testben. A mai orvoslásban a lelki tényező mégsem játszik elég fontos szerepet. Az orvosok a ritkán veszik tekintetbe, kérdeznek rá a páciens élettörténetére, esetleges problémáira és arra, mi nyomja esetleg betegeik lelkét. A testi bajokat tartják valóságosnak, a többi „csak amolyan pszichés dolog”.


Az Uzsoki utcai kórházban például, ahol az ambuláns kemoterápiás szobában fél éven át, kéthetente órákig együtt ültem betegtársaimmal míg vártuk, hogy az infúzióból lefolyjon a gyógyszer a vénánkba, a következő jelenetnek voltam tanúja. Az egyik ott dolgozó onkológus doktornő együttérzően odaült egy betegtársunk, láthatóan közeli barátja, mellé, aki maga is épp kemót kapott és amikor az folyamatos hányingerről panaszkodott, lekezelően mondta neki, mint aki nyafogásnak tartja az egészet: „Ááá, ne törődj vele, ez csak pszichés dolog!” Akkor arra gondoltam, ha esetleg lehánynám, az undorodó reakciójára ezt kéne válaszolnom: „Mit van úgy oda, ez csak pszichés dolog!” Vajon miért tartják még ma is sokan kevésbé valóságosnak a lelki problémákat, mint a testieket? Máté Gábornak ebben a könyvében éppen arra kapunk bizonyítékokat, hogy a kétféle probléma, a testi és a lelki betegség, tünetegyüttes szinte mindig kísérője egymásnak.


Külön erénye a könyvnek hitelessége, ami abból ered, hogy a szerző saját életének lelki problémáit is a maga ajánlotta módszerrel kezelte és gyógyította meg.

Az „Orvos, gyógyítsd meg magadat!” (Lukács, 4, 23.) tehát nála nem levegőbe beszélés, hanem élet és szó egységének záloga.

A könyvben számos alkalommal tér vissza élettörténetének fájdalmas mozzanataira, lefegyverző egyszerűséggel és nyíltsággal elemezve olyan szenvedéseit és hibáit, amelyeket mások talán inkább elhallgatnának. Jól érzékelhető, hogy orvosként és főleg pszichoterapeutaként valóban a személyisége a munkaeszköze, ahogyan a jó terapeuták és papok szájából az átélt szavak gyógyítanak.

(Sulyok Miklós, első jegyzet, 2020. január 2.)

107 megtekintés0 hozzászólás