Világunk koronája

A koronavírus napok alatt csapott le ránk, fenekestül fordította fel az életünket. Amit most átélünk, nagyon hasonló ahhoz a sokk hatáshoz, amit a daganatos betegség jelent. A mozgósítható erőforrások szintjén is igaz ez a hasonlóság. Még itt, a világjárvány fenyegetettségében is lehetőségünk van megérteni a „betegség üzenetét”. De vajon képesek vagyunk rá, hogy tanuljunk belőle?


Március 14. szombat reggel, 9 óra - egy programra sietek. Illetve az az érdekes, hogy nem sietek. Ahogy komótosan lépkedek, és szétnézek magam körül, gyalogost is, autót is alig látok. Ilyen korán lenne? Végtére is hétvége van, bizonyára alszanak még az emberek. Aztán eszembe ötlik: persze, a koronavírus. Rendelet még nem érkezett, de önszerveződő mozgalmak, közösségi portálok egyre erőtejesebben kérik: maradj otthon. Ahogy az utcát rovom, elönt egy érzés, felötlik egy furcsa gondolat. Annyira abszurd, hogy szinte megijeszt, de a hatása alól nem tudom kivonni magam: jót tett a reggeli városnak ez az átkozott vírus. Most megint olyan minden, mint azokban a régi, boldog békeidőkben. Mint a gyermekkori reggelek: nincs tömeg, nincs zaj, nincs tülekedés. Az idő is ritmust váltott: lusta, kellemes egyhangúsággal hömpölyög. Békéje átragad arra a néhány lélekre, akivel találkozom. A járókelők odabiccentenek, ahogy elmegyünk egymás mellett. A folyton ideges újságárus derűsen cseveg, szép napot kíván, mikor elköszön. Az aluljáróban a jegyellenőr rám mosolyog. Minden tágas, jólesően szellős, világos…tiszta. Egek, döbbenek rá, tényleg, tiszta!

Mára – alig néhány nap után – az átmeneti felszabadultság, amit az a derűs szombat reggel hozott, semmivé foszlott.

Riasztó változások tömkelegével nézünk szembe. Munkahelyek, hivatalok, iskolák zárnak be. Orvosi vizsgálatok, műtétek maradnak el. Üzletek, gyógyszertárak ürülnek ki. Amiről azt hittük, hogy életünk megkérdőjelezhetetlen része, amit biztosnak gondoltunk, ami „jóléti” világunk magától értetődő része volt, morzsányi idő alatt került az összeomlás szélére.

Úgy tört be a koronavírus társadalmunkba, ahogy a daganatos betegség az érintettek és családjuk életébe. Mert a rák is így csap le: váratlanul, készületlenül.

A diagnózissal összedől minden, ami addig biztos volt. „Azt hittem, ez velem nem történhet meg” ismételjük ezerszer, de hiába – megtörtént az elképzelhetetlen. A mindennapok korábbi zavartalan rendjébe betör a vég gondolata, és bénító félelmet, tehetetlenséget hoz magával. Hiába jön a sok jó szándékú, de súlytalan bátorítás: „nem lesz semmi baj”, és hasztalan jönnek a buta jótanácsok is: „csak hinned kell benne”.

Majd elkezdődnek a kezelések, és a zűrzavarban – hol az Internetről összeszedett, hol a végletekig nyúzott orvostól el-elcsípett információk mentén – valami mégis elindul.

Ahogyan most a vírus okozta karantén, a daganatos betegség is egy csomó kényszerű változást hoz. Muszáj leállni, muszáj a felpörgetett élettempón lassítani. Sokkal többet kell pihenni, sokkal jobban oda kell figyelni az étkezésre, a napi ritmusra, a teherbírásra. Először borzasztó ezt elfogadni. Követeljük vissza a régi, hatékony énünket, azt, aki „jó fej” volt, mindig mindent bírt, mindenhol helyt állt. A test azonban kérlelhetetlenül követeli a magáét. Nincs alku: csak arra mehetsz, amerre a szervezeted aktuális teherbírása engedi.

Átrendeződik a környezettel való viszony. Egy csomó ismerős eltűnik, de – sokszor tényleg a semmiből - új, igaz barátok bukkannak elő.

Ha először nehéz is elfogadni, körvonalazódni kezd, hogy üzentet hordoz a betegség. Megmutatja, hogy van egy erősebb parancs is, mint amit eddig tettünk, hogy a test teherbírását jócskán túlhaladó elképzeléseinket hajszoltuk. Megtanít, hogy csak a szervezetünkkel együttműködve nyerhetjük meg ezt a harcot. Rámutat arra, hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami az új távlatból nézve hamis, talmi.

Így van ez a koronavírussal is.

Még nem tudjuk, hogy hol a vége - remélem, hogy közel. Azt is remélem, hogy a lehető legkevesebb veszteséggel jutunk túl ezen az időszakon.

De ez a közeli és minimális rombolással járó kimenetel most azon is múlik, hogy mennyire értjük meg az üzenetet: vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra.

Igen, az embertársunk iránti felelősség, az egymás iránti szolidaritás most elengedhetetlen. Ezt a helyzetet csak együttműködve, egymást segítve tudjuk uralni.

A krízishelyzet jól felforgatta az életünket. Kicsavart a kezünkből egy csomó megszokott dolgot, amiknek sok esetben – valljuk be - egyetlen értéke a megszokás volt. Elengedni kényszerülünk sok mindent, ami - ha fontosnak is tűnt valaha -most kiderül, hogy mellőzhető, valódi értéke nincs. Egymásra maradva, kényszerű összezártságban új lehetőségekre bukkanunk rá, új megoldásokat fedezünk fel.

És hosszú idő után újra: az utcák tiszták. Az emberek kedvesek, türelmesek. „Vigyázzon magára”- köszönnek egymásnak vadidegenek. Lelassult a szinte már élhetetlenre felpörgetett élettempó. Kreatív ötletek, önkéntes felajánlások, eredeti, humoros megoldások sora bukkan fel a semmiből. Rég nem látott szolidaritás kovácsolódik közöttünk.

Új szemmel nézünk az értékeinkre, megtanuljuk megbecsülni egymást, és újratanuljuk értékelni mindazt, amink van. Úgy, ahogy azt kell.

Talán érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért kell egy ilyen válsághelyzet ahhoz, hogy visszaállítsuk az érintkezés, a létezés alapértékeit? S ami még talán ennél is fontosabb:

… ha a járványnak vége lesz, vajon mennyit őrzünk majd meg a tanulságokból?

#immunrendszer

#veddészre

#koronavirus

#Photo by Lians Jadan on Unsplash













234 megtekintés

Copyright: www.drprezenszki.hu . Minden jog fenntartva!

A weboldal bármely tartalma, szöveges, képi vagy egyéb eleme csak a jogi nyilatkozatban foglalt feltételek mellett használható fel.

Az ÁSZF ide kattintva, az Adatkezelési Tájékoztató pedig itt olvasható,

Kapcsolat: szervezes@drprezenszki.hu  

Webdesign: Bárd Noémi Polli , bard.n.pr@gmail.com

  • Facebook