top of page

Sári Edina:
Angyalreptetés

edina.jpg

Minek, kinek gyártom ezeket, inkább készülődnöm kellene a holnapi kemóra, összepakolni, elkészíteni a bevált, megváltó pár falatot és rózsavizes italt hányinger ellen, letölteni néhány, a csoportterápián ajánlott, relaxáló zenét, amit az infúzió csöpögése közben hallgathatok, még egyszer átnézni, minden lelet, zárójelentés megvan-e, úristen, a személyit nem hagytam tegnap a postán, visszaadta a nő, amikor átvettem Ágikám két hete feladott csomagját, amit a messzi Izlandról küldtek, mert most sem tudnak hazajönni karácsonyra, Ervint nem engedi a bálnakutató-stáb, magától meg nem jöhet, mégiscsak ő ott a főnök, ő felel mindenért, ezért Ágikám és a gyerekek, az én picikéim, na tessék, már megint bőgök, eláznak a mézeseim, hol a pézsé, orrfúvás, kézmosás, az én Kiságim és Petikém nem jöhetnek haza hozzám, nem lehetünk együtt és ez így megy már második éve, hisz’ tavaly a Covid miatt nem repülhettek, Izland lezárt, de idénre már nagyon vártam őket, ezért álltam neki ma délután sütni, mert holnap nem lesz időm, holnapután meg már szenteste, hát, igen, idén kicsit megkésve kezdtem megvalósítani a tervemet, pedig már egy hete kikerestem anyu kézzel írott receptes füzeteiben az igazi, harapásra roppanós cukros-tojáshabbal bevont, szegfűszeges-fahéjas, karácsonyi mézeskalács receptjét, persze, amikor megtaláltam, ismét, mint mindig, elbőgtem magam, istenem, milyen szépen tudott anyu írni, az ő idejében még tanítottak szépírást, nekünk már nem, Ágikámék korosztályának meg már pláne nem, de minek is, hisz csak a billentyűket verik, nyomogatják, meg hát idejük, sőt kedvük sincs olyasmire és talán türelmük sem lenne, mint a receptek mellé képek ragasztgatása, amiket anyu precíziós pontossággal vágott ki az újságból szerdánként, amikor megjelent a Nők Lapja, ő este a házimunkát elvégezve ült a konyhaasztal mellett, a hokedlin, elmélyülten elolvasta az ételleírást, elképzelte az ízét, eldöntötte, szeretni fogjuk-e, aztán, ha felszállt a fehér füst, vágott, majd ragasztott a Technokol rapiddal, aminek a szaga beleivódott az orromba, imádom ma is az illatát, emlékszem, ahogy mellette ültem, alig vártam, hogy lecsavarja a fehér kupakot, az ujjamra cseppentsen az átlátszó, nyúlós matériából egy pöttynyit, és ha volt türelmem kivárni, golyóbisokat gyurkáltam belőle, hogy imádtam, istenem, árulnak még egyáltalán Technokolt, legközelebb, ha Ápiszt látok, bemegyek, megnézem, de vajon van-e még Ápisz, vagy csak webshop van, det iz dö kveszcsön, angyalkáim, de most vissza hozzátok, érzem az illatotokon, hogy az első rakományban megsültetek, veszlek is ki titeket a sütőből, helyetekre csúsztatom a másik teli tepsit, abban már harangocskák is vannak, mit tegyek, ez a két kiszúró formám van, nem vagyok egy sütimester, és bár élvezettel nézem a nekem igen tetsző Paul Hollywoodot a tévében, évek óta csak ilyenkor állok neki, máskor nincs rá időm, de most ez a váratlanul rám szakadt magány megállított, telibe talált, na, gyertek, hűljetek csak báránykáim, illetve angyalkáim, atyaisten, mi történt veletek a sütőben, mindegyikőtöknek levált a szárnya, el a testetektől, földre szállt angyalok lettek, de hát én repíteni akartalak benneteket, hogy legalább a karácsonyfán lássam az üdvözült szárnyalást, amire én most képtelen vagyok, mert ez a karácsonyi magány nemcsak a lelkemet zárta börtönbe, parkolópályára állított fizikailag is, annyit bánkódom, már megint bőgök, hol a pézsé, nem is kell a mézes, nem kell a karácsony, elég volt, most van elegem, fütyülök a sütire, teszek a szárnyakra, fát sem állítok, az én angyalkáimhoz akarok repülni igaziból, most, azonnal, nem itthon, egyedül kóvályogni az üres lakásban, szomorkodni boldog szárnyalás nélkül az ünnepen, és magányosan eszegetni a mézest, hallgatni a jutyub digitális muzsikáját igazi, koncerttermi hangverseny helyett, mert a járvány miatt most oda sem javasolt menni a tömeg miatt, tehát most én lettem a kirekesztett, vagy inkább számkivetett, csörög a tojásfőző, kiveszem még ezt a tepsit, hátha…, de nem, nektek is levált a szárnyatok, megtört titeket is a zord sors, mintha engem akarnátok utánozni, csúfolni, szembesíteni a rideg ténnyel, nesze, földhözragadt vagy, nem tudsz röpülni, tudjátok, mit, itt is hagylak, gúnyolódjatok csak magatokban és egymáson, holnap mentek a kukába mind, a kinyomó tölcsérben lévő, fényes-fehér, cukros tojáshab mázzal együtt, holnap úgyis csak kihánynám, inkább bekucorodom az ágyba, viszem a százas pézsét, álomba sírom magamat, hol a takaró vége, ó, már megint csörög az a nyomorult tojásfőző, csak abbahagyja, hát nem, még egyszer fel kell tápászkodnom, ki kell mennem a kudarcom helyszínére, persze, hogy mielőtt odaérnék, elhallgat, ez egy ilyen nap, lenne már vége, de mi ez a zörgés a bejárati ajtó felől, jesszusom, betörő, és nincs a zárban a kulcs, amióta beteg vagyok, mindig kiveszem, ha itthon vagyok, hogy rám találjanak, haneadjistenesetleg, atyavilág, a fölső zárhoz is van kulcsa, ellopták valahol, lemásolták, hol a telefon, rendőrség, hányas is, 112, 104 vagy 105, nem, 107, reszket a kezem, bénultan bámulom a kijelzőt, a hívásra nem marad idő, mert hirtelen feltárul az ajtó és a lépcsőházi fényárból bezúdul két nagy és két kicsi árnyék, felcsapják a villanykapcsolót, meglepetés, kiabálják kórusban, és ott állnak előttem az én igazi, nemrég landolt angyalkáim, mind a négyen körülfognak, az előszoba megtelik hangos nevetéssel, ámuldozással, egymás szeretgetésével, miközben én a szívemre szorított kézzel csak annyit tudok kinyögni, hogy angyalkáim, ezt ők elértik és még szorosabban ölelnek, aztán mindannyian egyszerre beszélünk, Ágikámmal könnyezünk is kicsit, a váratlanul szabadságot kapott Ervin szemébe, ahogy magyarázza, a reptéri buszon por ment, amitől érdekes mód krákog is, a lakást betölti az örömteli, gyermekzsivaly és önfeledt kacagás, láthatatlan mécses gyúl a szívekben, fényük körberagyog minket, amíg Ervin az erkélyen árválkodó fenyőfát vágja be a talpba, Kisági és Petike a távoli szigetről hozott, zuzmóból készült szaloncukrot kötözi, miközben titokban az ajándékok után kutat, látszólag a díszeket keresve a szekrényekben, Ágikám a konyhában a mézeseket gyógyítja, mint a forró, kénes gejzírekkel teli szigeten a gyerekeket, óvatos türelemmel, ami nekem nem a sajátom, ezért csak szótlanul bámulom és csodálom, ahogy a habzsákból a cukormázzal gyengéden, egyenként kézbe véve őket, mindegyik angyalka oldalához ragaszt két kecses, ég felé törő szárnyacskát, hogy repüljenek, ahová csak akarnak és hirdetve a családi kötelék szeretetének erejét, adjanak bizonyosságot a karácsony szellemének számunkra megmagyarázhatatlan, de öröktől lévő és kifogyhatatlan varázsáról.  

bottom of page