Miért kell a pszichológus?

Miért kell a pszichológus?

Bár Magyarországon kormányrendelet írja elő, hogy minden olyan osztályon, ahol a daganatos beteget kezelnek, elérhető legyen a pszichológus, ez a gyakorlatban sajnos nincs így. Egyre több kórházról tudunk, ahol – legalább részmunkaidőben – dolgozik pszichológus is, de ez még nagyon messze van attól, amire igazából szükségük lenne a betegeknek. Mert a daganatos betegség minden fázisa nagyon komoly testi és lelki megpróbáltatást jelent.

A betegség tényével való szembesülés önmagában egy erős sokk. A diagnózist követő néhány napos, néhány hetes szinte szükségszerű krízisállapot az esetek egy részében pszichológus nélkül, részben a család segítségével, részben a megfelelő orvosi felvilágosítással, támogatással magától is elsimul. Ez azonban nem mindig van így – akár a család, környezet hibáján kívül.  De még akkor is, ha ez a kezdeti érzelmi felkavarodottság valamelyest elcsitul, számtalan nehézséget hoz a rákkal beköszöntő új helyzet.


A betegségzajlás minden fázisában jelen van a szorongás, hiszen minden fázis tele van újabb és újabb, váratlan kihívással. Megválaszolatlan, nyugtalanító kérdések sokasága kavarog egyszerre. Milyen kezelést kapok? Szükség lesz kemoterápiára? Hogy fogom bírni a mellékhatásokat? Ki fog hullani a hajam? És ha igen, visszanő-e valaha is?! Mit mondjak a társamnak/szüleimnek/gyerekeimnek? Beszéljek-e a munkahelyen a kezelésekről?


A háttérben pedig végig, alattomosan ott lapul a legfontosabb kérdés: meggyógyulok-e egyáltalán?! Lesz-e valaha, hogy úgy élem az életem, ahogy előtte? Lesz-e olyan, hogy a betegség réme nem uralja minden napomat, minden percemet, minden gondolatomat?


Arra az érzelmi ütésre, ami a daganatos betegség hírével beköszönt, mindenki felkészületlen. Szinte a semmiből, egy villámcsapásra alakul ki egy olyan új helyzet, amivel szemben az ember teljesen eszköztelen. Hirtelen úgy érzi, hogy a dolgai irányítása kicsúszott a kezéből. Azzal szembesül, hogy nem tudja, hova nyúljon, merre induljon. Minden korábbi hatékony eszköz elveszett, minden korábbi képesség bizonytalanná, minden korában stabilnak hitt érték estelegessé vált. Hiába gondolta azt, hogy erős, teherbíró, hiába oldotta meg eddig élete összes nehéz helyzetét, most kirántották a lába alól a talajt.


A kontrollvesztettség, a talajvesztettségnek ez az élménye talán az egyik legfenyegetőbb érzés, amivel a daganatos beteg találkozik.


Még nehezebbé teszi, hogy az a helyzet, ami lefegyverzi, nem kívülről, hanem belülről érkezik, hiszen a fenyegetés forrása a saját szervezete. „Elárult a testem” – halljuk rengetegszer attól, aki ezzel a kórral szembesül.  Olyan, mintha a legfőbb, legbiztosabbnak gondolt szövetségesünk támadna hátba. Mint egy rossz sci-fiben: van bennem valami, ami nem én vagyok, valami, ami az én részem, hozzám tartozik, mégis a létezésemet fenyegeti.


A szinte folyamatosan ott lebegő félelem, a kontrollvesztettség, a test általi „elárultság” mind olyan erősen megterhelő érzés, amiben a rászoruló megértést, támaszt, segítséget vár, és amit nem biztos, hogy meg tud osztani a szeretteivel, a barátaival.


Ilyenkor érdemes olyan szakemberhez fordulni, aki ismeri ezeket a lelki jelenségeket. A pszichológus, a pszichoonkológus hatékony támogatást ad, hogy a rák diagnózisával kialakuló káoszban a meglévő erőforrások újra hadrendbe állíthatók legyenek a gyógyulás érdekében. Segít új erőforrásokat felkutatni, vagy ha szükséges, újakat kialakítani. A pszichológussal való beszélgetések segítenek, hogy a testtel való megbomlott viszony rendeződhessen, hogy az élet megszokott menete a megváltozott helyzetben is visszaálljon.


Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter