Negyvenesként túlélni

Negyvenesként túlélni

A daganatos betegségekkel együtt jár a kontrollvesztettség élménye. Ezt megélni minden korban gyötrő, de az ember élete delén talán még nehezebb. Amikor valaki aktívan dolgozik, párkapcsolatban él, kisgyerekeket vagy kamaszokat nevel, esetleg még idős szüleiről is gondoskodik.

Ebben a cikkben írtam arról, hogy a daganatos betegség diagnózisa után az ember úgy érzi, kicsúszott a lába alól a talaj, elvesztette a teste, az élete felett az irányítást. Amikor a daganatos betegségekről esik szó, mindig elhangzik az a valóban kétségbeejtő tendencia, hogy a betegek számának emelkedése mellett egyre előbbre tolódik az érintettek életkora is.


Ha egy olyan tankönyvet nézünk, ami egy generációval előttünk íródott, ott még a „rák” állandó jelzője az, hogy „az idős kor betegsége”. Ha azonban a napjainkra vonatkozó statisztikai adatokat nézzük, egyre többen vannak azok, akik 30-40 éves koruk körül kapják a diagnózist. Egyre több az olyan beteg, akik életük legmeghatározóbb szakaszában találkoznak ezzel a betegséggel. Vagyis olyankor, amikor aktívan dolgoznak, párkapcsolatban élnek, kisgyerekeket vagy kamaszokat nevelnek – emellett esetleg még idős szüleikről is gondoskodnak.


Abban a lendülettel és kihívásokkal teli életkorban, amikor az élet számtalan élményt, lehetőséget kínál. Kiterjedt ismerősi és aktív barátikörük van, lehet valamilyen meghatározó – akár önkéntes – társadalmi, közösségi szerepvállalásuk. Tagjai lehetnek a szülői munkaközösségnek, önkénteskedhetnek valamilyen jótékonysági szervezetnél. Lehet, hogy van valami jó hobbijuk. Akár kórusba járnak, vagy hetente együtt fociznak az „öregfiúkkal”, vagy együtt kávéznak a barátnőkkel – mindaddig, amíg a betegség mindezt kettétöri.


A betegséggel felborulnak a klasszikus családi szerepek. Eddig, a hétköznapok folyamatos kihívásai között az anya dolga volt kormányozni a családi hajót. Ő biztosította a férj és a gyereke zavartalan ellátását, az otthon rendjét, intézte a család zavartalan fenntartásához elengedhetetlen apró, napi ügyek tömkelegét. Az apa – családfőként – az érzelmi és anyagi biztonságot jelentette, azt az erőt, azt a támaszt, amire minden helyzetben számítani lehet.


A daganatos betegség diagnózisával ez a helyzet fenekestül felfordul. Azzal az érzelmi és fizikai megterheléssel, amit részben maga a betegség, részben a kezelések jelentenek, a családban betöltött szerephez már nem, vagy alig marad energia. Az egyik szülő így kiesik a mindennapi teendők közül egy olyan rendszerben, ami két felnőtt részvételéhez lett felépítve. A feladatok kényszerű újraosztásakor a szülőtársra olyan dolgok hárulnak, amiben gyakorlatlan, rutintalan. Ami eddig természetes volt -  háztartási teendők, gyerekek körüli feladatok, különórák, az életkorukból adódó plusz dolgok, társa kapcsolatok megszervezése - az nem tartható fenn, a megszokott színvonal hanyatlani kezd. Ez nem csak a praktikus teendőkre, de az anyagiakra is vonatkozik. A tartós betegállomány megterheli a családi kasszát. A két aktív ember munkájához kialakított életvitel sérül.


A betegséggel érintett nem csak szülőként, de társként is új kihívások elé néz. A pár két tagja között az intimitás fenntartása nagyon nehézzé válik. A szülőpárnak szüksége lenne egymásra, az egymástól érkező gyöngédségre, összetartozásuk megerősítésre. Csakhogy a testi szerelem ebben a megváltozott helyzetben korántsem olyan egyszerű. A szex és a daganatos betegség olyan fontos, és még mindig annyira túlhallgatott kérdés, hogy erről külön írok majd egy cikkben.


A betegség megakasztja a családi helytálást, megnehezíti a szülői, párkapcsolati szerep fenntartását. Megakasztja az éppen felfelé ívelő, alakuló, vagy már gondtalanul szárnyaló karriert. Érzelmileg is, egzisztenciálisan is veszélyezteti a család jóllétét.


Egy csomó olyan dolog következik, ami miatt az, aki a betegséggel érintett, nem csak szenved, de erős bűntudata van.A bűntudat, az önvád még erősebb elkeseredést vált ki, sokszor mindkét oldalon csak tovább nehezíti a család minden tagjának a szenvedését.


Az így kialakult helyzet külső segítség nélkül nem rendeződik, sőt, sokszor tovább mélyül. Ilyenkor a pszichológusi segítség ugyancsak indokolttá válhat. Sokszor nem csak egy szakember, hanem segítő szakemberek csoportja válhat szükségessé az egyéni, vagy családi szintű megküzdési stratégia kialakítására. Ideális esetben a segítségnyújtás több terület összefogásával valósul meg. A pszichológus mellett a családterapeuta, a szociális munkás, a lelkész, vagy akár önsegítő szervezetek munkatársai is nagy szerepet kaphatnak.


Sajnos hazánkban nagyon kevés olyan onkológia ellátó hely van, ahol mindez megvan egy helyen – bár a cél ez.  Azt azonban nagyon fontos, hogy elmondjuk, hogy egyre több olyan hely van, ahol - ha csak részidőben is - de elérhető már legalább a pszichológus. Ha a család, vagy az érintett legalább hozzá eljut, akkor elindulhat az a segítő folyamat, amiben a család működésének új rendje, az új helyzetre igazított egyensúly kialakítható.


Dr. Prezenszki Zsuzsanna, pszichiáter